Család születik első rész
Eddigi életem egyik legmeghatározóbb élménye volt 2020 januárjában kisfiam világrahozatala. A szülésre hónapokig készültem, és erről mindenképpen szerettem volna írni. A baba megfoganása váratlanul történt meg 2019 áprilisában.
Férjemmel abban a hónapban jutottunk el az egyéves próbálkozásig. És már túl voltunk számtalan sikertelen terhességi teszten. Az orvosi vizsgálatok nagy problémát nem mutattak ki, vagyis nem zárták ki a természetes úton történő fogantatást, de a teherbeesés csak nem akart összejönni.
A 2018-as év nem bővelkedett pozitívumokban a babára vonatkozó elképzeléseink kapcsán, ezért leült bennünk a lelkesedés.
Egy dologra kezdtünk el fókuszálni férjemmel a 2019-es év elején, ez pedig az életmódváltás volt. Sokkal több zöldséget, gyümölcsöt fogyasztottunk, figyeltünk a kalória-bevitelre és a mozgás is nagyobb teret kapott, főleg az én esetemben. Februárban rátaláltam a Body Shape edzésprogramra, így hetente egy órát tekertem egy 50 fokos kapszulában. Éreztem, ahogy gyorsulnak az anyagcsere folyamataim és a gép jótékony hatása megmutatkozott a lerakódott zsírrétegek elégetésében is.
A 2019 januári hónap azért is volt meghatározó az életünkben, mert akkor kezdtük el nézni a Youtube-on elérhető Sejtjeink dokumentumfilmet a három pár életét évekig követő lombikprogramról, valamint Pataki Zita utolsó lombik vlogját. Zitáék küzdelmét végig szurkoltuk, és márciusban a netre kikerülő utolsó adást lélegzetvisszafojtva néztük, majd folytak a könnyeink a sors igazságtalansága miatt. Maga a vlog életből jövő, közvetlen és feltárulkozó volt, és egyben gondolatébresztő is. Bennünk például a férjemmel az fogalmazódott meg a képsorok láttán, hogy amennyire csak lehetséges, el akarjuk kerülni a lombikprogramot annak megpróbáltatásai miatt. Miközben lélekben elfogadtuk azt a tényt, hogy lehet ez lesz majd a mi utunk is.
A 2019-es tavasz így köszöntött ránk, de történt még egy dolog, amit csak utólag értettem meg, amikor a pocaklakó már a testemben volt. Van az a mondás, hogy nincsenek véletlenek. Ezt teljes szívből osztom. A veszprémi Petőfi Színház Érzékenyítő Fesztiválján szerepelt vendégjátékon a Burok – A táguló idő összehúzódásai című előadás, amin én a programfüzet alapján átsiklottam volna. Mégis úgy alakult, hogy a férjemmel megnéztük a négy táncosnő saját szüléstörténetét. Bevallom egyikünk számára sem volt hívogató a színpadon látott szülés, valahogy nem tudtam elképzelni magam hasonló szituációban. A darab után volt egy beszélgetés az alkotókkal, ami sokkal érdekesebb volt számunkra az előadáshoz képest. A nézők közül megszólalt egy szülészorvos, aki a felesége vajúdása alatt értette meg a nők által átélt fájdalmat. Érdekes volt még annak az idős hölgynek a felszólalása, aki arról beszélt, mennyire alacsony manapság a fiatal nők fájdalomküszöbe. Ezen a mondaton utána sokáig gondolkoztam.
És azt a pódiumbeszélgetést a legnagyobb nyugalommal ültem végig, közben azért átfutott az agyamon, mennyire kicsi, sőt szinte semmi esélye nincs annak, hogy épp azokban a napokban essek teherbe. Az esélytelenek nyugalma szokott azért meglepetéseket okozni. Visszagondolva, az egész Burok előadás és az utána következő beszélgetés azt erősítette bennem, hogy “oké, láttam ezt is, de ez számomra még nem releváns”, kiindulva abból, mennyire nem jött addig össze a baba. Nem is láttam, nem is éreztem magamban, hogy lehet közelebb van ez az álmom, mint ahogyan azt gondoltam volna. Mivel szinte semmi esélyt sem adtam volna arra, hogy épp akkor sikerül spontán teherbe esnem, amikor egy szüléstörténetet feldolgozó előadást megnéztünk. Utólag azt mondom, volt ebben valami nagyon sorsszerű, ekkor jött el a mi időnk.
Az áprilisi napsütést, kellemes jó időt egy hűvös, esős május követte, aminek második fele örömhírt tartogatott számunkra.
Egy vasárnap este történt, amikor már 12 nap késésnél úgy éreztem, érdemes volna tesztelni. Persze először megmagyaráztam magamnak, biztos a munka miatti stressz, az időjárás, vagy csak szimplán a késés miatt nem menstruálok. A várandósság meg sem fordult a fejemben, pedig egyértelmű jelei voltak a tesztelés előtti napokban, de ezeket nem akartam észrevenni. Férjem ellenőrizte a mintát, én a fürdőszobában várakoztam, és hát a jól ismert forgatókönyvre számítottam, amit 2018- ban éltünk át, ami mindig úgy hangzott „nem vagy terhes, csak késik”.
Ezúttal nem így volt, ő sem hitte el egyből. Amikor a minta ellenőrzését végezte, a két csík villámgyorsan ott volt, de mivel kételkedett az eredményben, elolvasta a használati utasítást, hogy amit lát, az tényleg az-e? Aztán egyszer csak ott állt a folyósón, és közölte, hogy „terhes vagy”. Az első mondat, amit a bűvös, oly régóta várt mondat elhangzása után ki tudtam nyögni az „úristen” volt.
A felfoghatatlan csoda, amikor a legkevésbé sem számítasz rá, akkor igen is meg tud történni. Én is hallgattam a környezetemből számtalanszor, hogyha majd elengedem, meg nem görcsölök, akkor leszek terhes. Ezzel akkor sem értettem egyet, ma is úgy gondolom, semmi sem történik véletlenül. Az egy évig tartó sikertelenség egy érési időszak volt, a tapasztalás az úton levés egyik tipikus formája. Hisz a siker és a kudarc kéz a kézben járnak, mégsem tudjuk, kinek lehet gyermeke, és kinek nem. Minden nő és férfi elismerést érdemel, aki nagyon akarja a gyermekáldást, ezért időt, energiát nem kímélve megy előre, és minden követ megmozgat a siker érdekében. És akkor is becsülni kell ezeket a párokat, ha nem jár pozítiv eredménnyel a próbálkozásuk.
Folytatom a várandóssággal és a világrahozatallal egy következő posztban.
Kiemelt kép. Rabloczky Szilvi Photography.
Forrás: https://www.bartamagdi.com/uton-a-pici-fogantatasaig/
