Család születik második rész
A pozitív tesztelés előtt öt nappal az éjszaka közepén ébredtem iszonyatos szomjúságra. Felültem, leraktam mezítelen lábaim a padlóra, és nem értettem ezt. Soha előtte ilyenért nem keltem fel.
Azon a szerdai hajnalon átélve ezt, csak a furcsállásig jutottam. Pedig másnap egy újabb jel mutatkozott meg előttem. A tízperces szüneteimet rendre valamilyen tevékenységgel töltöttem az 50 perces ülőmunka áthidalására, meg egy kis felfrissülésre. Vagy ellipszis trénereztem, vagy négyütemű fekvőztem. Akkor épp utóbbival töltöttem az időmet. Megcsináltam a tíz fekvőtámaszt, majd felkelve a talajról, a májusi hideget forróságnak éltem meg. De még ekkor sem esett le a tantusz egészen a pozitív terhességi tesztig.
Négyhetes terhes voltam, amikor megtudtuk a jó hírt. Az utána következő két hét levertséggel, állandó szomjúsággal és fejfájással telt. Emlékszem, ott ültem a nappali kanapéján, és annyira hasogatott a fejem, hogy mást sem tudtam, mint magam elé nézni. Minden nehezemre esett, ha ettem, az volt a baj, ha ittam valamit, akkor meg az. Még a testhelyzet-váltás sem esett jól. A bágyadtságom pedig nem ismert határokat.
Június elején elkezdtem kocogni, persze nem kis távokat, hanem egyből 6-8 km-t gondoltam ideálisnak. Nem mondom, hogy nem volt kimerítő, meg azt sem, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy az egészet abbahagyom, és inkább majd csak ücsörgök a nappaliban, és így várom meg a szülés napját. De nem adtam fel, hanem naponta mentem kocogni.
Első terhesen Tunéziában
Amitől igazán tartottam a 9. és a 10. héten, az a tunéziai nyaralásunk volt. Mivel életem első terhessége volt, nem tudtam, hogyan fog reagálni a szervezetem a nagy melegre, és milyen lesz az ország higiéniás szempontból. Már itthon eldöntöttem, sehol sem fogom jelezni a várandósságomat. Ha befizetünk fakultatív kirándulásra, akkor csinálni fogom ugyanúgy, mint mások. Amúgy sem stílusom a kivételezés, Tunéziában pedig szerettem volna a terhesség szempontjából inkognitóban maradni.
A napi hőséget a szállodában jól el lehetett viselni, de a hotelen kívül egyénileg 3-4 órás túráknál hosszabbra nem vállalkoztunk. Pedig hajtott minket a „lássunk minél többet” érzése. Amit viszont nem hagytunk volna ki, az a két napos sivatagi túra volt, aminek jelentős részét klímás busszal tettük meg. Volt azonban egy pont, amikor klímanélküli dzsipekbe ültettek, és úgy mentünk tovább. Na, itt már a hőség annyira döglesztő volt, hogy a lehúzott ablak sem hozott enyhülést. Jobb híján, maradt az ásványvizem és az 5 dináros legyezőm. Terhesség nélkül is embert próbáló a Szahara 50 fokos hősége, de amikor már ott vagy, a látvány mindenért kárpótol. Engem a Chebika Oázis ragadott teljesen magával. És pont ott éreztem azt, hogy bármennyi folyadékot ihatok, nem tudja enyhíteni a szomjúságom. És mégis hogyan bírtam a nagy meleget? Egyszerűen nem arra fókuszáltam. Hanem a tevegelésre, a quadozásra és az ott lehetek érzésre. A dzsip túráról utóbb derült ki, hogy pár éve az egyik dzsip fejre állt, és megsérültek a benne lévő turisták, így onnantól kezdve a sokkal kalandosabb, meredek dűnéken való áthaladást már nem csinálják. De az a dzsip túra azért sem lett volna számomra szerencsés, mert akik ebben a régi változatban már voltak, mesélték nekünk, hogy annyira meredek dűnéken, olyan nagy sebességgel közlekedtek ezek a járművek, hogy hányás nélkül nem lehetett megúszni a kalandjáratot. Nem ragozom, hogy mit jelenthetett volna ez 9 hetes terhesen.
A második trimeszterben
Plusz motivációt jelentett a 14. héttől, hogy kismama fotózásra egyeztettem időpontot a 28. hétre, így a következő hetekben a kocogás és a torna duót alkottak az életemben. Nem mondom, hogy mindig óriási örömmel és kitörő jókedvvel éltem egyik napot a másik után, de mindig erőt vettem magamon, hogy túllendüljek a nehezén. A szülésre kezdetben ezekkel a kis lépésekkel készültem, és mindig csak arra figyeltem, amivel dolgom volt. Ez lehetett torna, főzés, bevásárlás, takarítás, stb. Átfutott ugyan az agyamon, vajon milyen lesz a szülésem, meg tudom-e szülni a gyermekem természetes úton vagy császáros megoldással fog-e világra jönni. De nagyjából eddig jutottam a gondolatkifejtésben. A kismamás Facebook csoportokat is elkerültem, mindezt azért, mert még a pici fogantatása előtt bent voltam két babára vágyó női csoportban, de éreztem, ez nem pálya számomra. Egyszerűen frusztrált, hogy belelátok mások életébe, először még izgalmasnak tűnt, mert azt éreztem, nem vagyok egyedül a küzdelmemmel. Egy idő után viszont már nem akartam látni a vizsgálati eredményeket, nem beszélve a pozitív terhességi tesztekről. Ebből kiindulva, eszembe sem jutott a várandósságom alatt babavárós Facebook csoportokba belépni. És nem mentem jógázni sem, redukáltam a lehetőségét is annak, hogy terhességi sztorik jussanak el hozzám. Persze képtelenség mindent kizárni, azért befurakodtak hozzám is ismerősök várandós élményei. Ami önmagában nem probléma, akkor éreztem soknak, amikor eleve negatív előjelű mondattal fárasztottak. Nehéz jól kezelni, ha a saját élményeiket próbálják rád vetíteni, mert nekik vizesedésük vagy magas vérnyomásuk volt, akkor hétszentség, hogy neked is az lesz, legalábbis szerintük.
A várandósságomra magam is rácsodálkoztam, mert sokkal könnyebb volt, mint amivel előzetesen kalkuláltam. Olyan mértékű súlytöbbletem sem lett, mint amitől tartottam, nem vizesedtem, a vérnyomásom sem szárnyalt az egekben. Bármilyen vizsgálatra mentem, mindegyik rendben volt. Egyedül a 36. hétben jelentek meg a striák a hasamon, ez akkor történt, amikor a kicsi lefordult. A kocogást egészen az 5. hónap végéig csináltam, a kismama tornát pedig a 37. hétig, a több km-eres gyaloglásokat a 39. hétig.
Mi nők félünk a szüléstől?
Van egy általános vélekedés arról, hogy a legtöbb nő fél a szüléstől és az azzal járó fájdalomtól, valamint életünk legnagyobb félelme elő fog jönni a szülőágyon. Ezeket a megállapításokat én is hallottam, de a 32. hétig ezzel nem kellett foglalkoznom. Akkor viszont szemészeti vizsgálatra voltam hivatalos, és amikor megkérdezte a főorvos úr, szeretnék-e természetes úton szülni, félve, alig hallhatóan válaszoltam neki, hogy „megpróbálkoznék vele”. Ezután kezdetét vette a szememet érintő teljes körű kivizsgálás, amit persze, mivel a szememről volt szó, végig izgultam. Szemüvegesként számomra a szemvizsgálat kisgyerekkorom óta igazi tortúra. Most is a torkomban dobogott a szívem, de azért próbáltam nyugodt maradni. Én azt hittem ugyanis, hogy a császárt fogja javasolni az orvos, de a legnagyobb meglepetésemre a szememet megvizsgálva, azt mondta, semmi akadálya a természetes szülésnek. Ez került rá a leletemre is, csakhogy én ezzel egyáltalán nem nyugodtam meg, sőt ekkortól indultak el a félelmeim. Jöttek egymásután a gondolatok. Mi lesz velem a szülőszobán? Mégis hogyan készülök fel a szülésre? És mi van, ha mégis érinteni fogja a szememet?
Kétségbeestem. Amilyen jól haladtam előre a terhességemben, annyira voltam megtorpanva ezután. És persze jöttek az okosabbnál okosabb mondatok a környezetemből. Miért nem kérsz inkább császárt? Hisz ma az a divat. Vagy a másik kedvencem, a senki sem tudja, hogy mi lesz a szülőszobán, mit kell úgy megijedni? Aki fél, bevonzza. Ezekkel persze nem jutottam előrébb. A legnagyobb gondom az volt, hogy nem láttam magam előtt komplexen a szülés folyamatát.
Hogyan fogom abszolválni a szülést?
Tettem fel magamnak számtalanszor ezt a kérdést. És beugrott, hogy olvastam évekkel korábban a magyar sajtóban Katalin hercegné hipnoszüléseiről. A hazai oldalak nem sokat vettek át a külföldi lapokból, a lényeg azért átjött a koncentrált csöndben szülésről. És ez nekem már akkor is szimpatikus volt, de persze letettem róla.
Folytatom az Örömteli Szülés tréninggel, majd a szüléssel.
Kiemelt kép. Fotó: Rabloczky Szilvi Photography. Smink: Benkovics Eszter. Haj: Soós Violetta.
Forrás: https://www.bartamagdi.com/a-varandossag-kilenc-honapja/
