Család születik negyedik rész

A világrahozatal pillanatai

A hónap már biztos, már csak a nap kérdéses. Kezdte ezzel valaki január elején a környezetemben, amikor a kicsi születéséről beszélgettünk. És valóban. Átléptünk az újévbe, de a pocaklakó még csak jósló fájásokat produkált.

Látogatóban a szülészeten

A 36. heti ultrahangon tudtuk meg a lefordulást, amit én magamtól nem érzékeltem. Úgy saccolom, ez a 35. hét végén lehetett, mert akkor kezdtek megszaporodni a striáim. És ezen a bizonyos 36. héten látogattuk meg a veszprémi Csolnoky Ferenc Kórház szülészeti osztályát, ahol a főnővér fogadott és vezetett minket végig. Megmutatva a teljesen felújított szülészetet, benne a vajúdó szobát, a vizsgálót és az egyik szülőszobát, amit magamban azonnal átkereszteltem a világrahozatal szobájának. Egy fényképbe tudnám sűríteni az akkori látványt. Előttem van a szülőágy, az orvosi eszközök, a zöld csempék, a babafotók a falon és a beszűrődő fény, amitől olyan barátságos volt ott minden. Nem volt teltház, egy szülés zajlott éppen. Az is egy másik helyiségben. És mivel nincsenek véletlenek, az sem lehetett az, amikor 31 nappal később pont abban a szobában hoztam világra gyermekem, ami ottjártunkkor foglalt volt.

A szimpatikus és mosolygós főnővér minden kérdésünket részletesen megválaszolta.  Már kifele jöttünk, amikor azt mondta, nagyon kell akarni, hogy jöjjön a kicsi, mert akkor könnyen fog érkezni.

Ezt a mondatot hallanom kellett, mert a 36. héten még nem éreztem magam felkészültnek, miközben már hetek óta meditáltam. De azt már biztosan tudtam, nincs sok hátra, és már nagyon ott vagyunk a kapujában.

Közeledik az idő…

A terhesség alatt annyi, de annyi érzés fut át egy nőn. Öröm, boldogság, kétségbeesés, sírás, és ezek váltakozva. Közben szépen telnek a hónapok, gömbölyödik a pocak. Egymást váltják a vizsgálatok, ahol érkeznek a babára vonatkozó megerősítések. Nagy élmény a 4D-s ultrahang, de ennél nagyobb lehet az 5D-s, feltéve, ha a kicsi is akarja, mert sokszor rejtőzködnek, ahogy anyósom mondta, elbújnak a barlangjukban. És jönnek a környezet visszajelzései is, mindenkinek van egy személyes története. Júliusban egyik kolléganőm mesélte el nővére szülését, akinek a mekiben elfolyt a magzatvize, majd mire a mentővel beértek a kórház parkolójába egy óra múlva, már meg is lett a gyermeke. De a világ úgy kerek, ha nemcsak pozitív szülésélménybe futunk bele a kilenc hónap alatt, hanem vannak rémmesélők is. Őket muszáj kizökkenteni, bár ez, legalábbis nekem, nem sikerült. De legalább zárójelbe tudtam tenni, amit közölni akartak. Van ugyanis olyan, amikor arra sincs idő, hogy rászóljunk, mert az illető ki akarja önteni a lelkét. Én is jártam így. A kórházban várakoztam, amikor egy jó kedélyű, de folyton habzsoló kismamával beszélgetni kezdtünk a ki és mikor fog szülni témakörben. Egyik percben egy huszonéves anyuka, aki épp a babáját tologatta, bekapcsolódott. Kontrollra jött. Három héttel korábban szült császárosan. Ebben még nem lett volna semmi különös, de taglalni kezdte a szülés utáni intenzívre kerülését. Olyan harag látszódott a szemében, amit elmondani sem lehet. Ott tologatta a teljesen egészséges babáját, és már ő is meg volt gyógyulva, mégsem örült annak, ami megadatott számára. Az járt a fejemben, miközben őt hallgattam, vajon ez a lány mennyire érkezett felkészülten a szülőszobába? Volt-e a környezetében olyan, aki segített volna neki megküzdeni a ráváró feladattal? Kijöttem a vizsgálatról, ő még mindig ott állt, dühösen nézte a körülötte lévőket, én pedig kedvesen elköszöntem, és újabb megerősítésnek éreztem Réka tréningjét.

Ősszel beiratkoztam angolra is. Az oly sok ideje elódázott nyelvtanulás újra terítékre került. A diplomám átvételéhez ugyanis szükségem van nyelvvizsgára is. Egy kedves 5 fős csoportba kerültem, türelmes és mindent elmagyarázó tanárral. A csoport élénken érdeklődött a terhességemről, nem volt olyan óra vagy szünet, hogy ne beszélgettünk volna a pici érkezéséről. És hát ők is elláttak jó tanácsokkal. A csoport tagja volt Czeglédi Nóri is, aki 3 gyerekes anyukaként nagyon sokat mesélt a saját élményeiről, ezek gyors, és komplikáció nélküli szülések voltak. És Nóri volt az, aki többször mondta, hogy nekem biztosan könnyű szülésem lesz, de ezt valamiért nem akartam elhinni.

Még úgy sem, hogy a saját születésem is az álomszülések kategóriájába tartozott. Anyukám egész kicsi koromtól minden év májusában újra és újra elmesélte a várandósságát és a május 31-i eseményt. Ebben külön kiemelve a születésem helyét, a szentendrei szülőotthont, az egykori Ábrányi-villát, ami a szocializmusban állami kézbe került, és szülőotthon lett belőle. Anyu a terhessége alatt elutasította a fővárosi szülést, Szentendre elbűvölte, szeretett az óvárosban sétálni, magával ragadta a villa épülete, ezért nem volt számára kérdés, ő csakis ott hozhatja világra a gyermekét. Ez az álma 5 percen múlt, mert azon a délutánon, amikor születtem, 15 órakor érkezett be a szülészetre. Őt még fogadták, de az utána 5 perccel később érkező kismamát a doktor már Pestre küldte. A kötelező vizsgálatok után 16 órakor indult a szülés, én pedig 17:55-kor már meg is születtem. A szentendrei szülőotthon olyan családias közeget biztosított a kismamáknak, amiről anya egész életemben csak áradozott. De én ebből a születéstörténetből nem tudtam erőt meríteni, betudtam azzal, hogy anya a kortársainál erősebb és strapabíróbb, ezért meg voltam győződve arról, hogy a gyors születésem ennek a kiváltsága lehetett.

Már csak pár nap…

Az Örömteli Szülés tréning utáni reggelen olyan nagy lendületben voltam, hogy kiragasztgattam a lakásban több helyre a „Természetes úton fogok szülni” és a „Könnyed és kíméletes szülésem lesz” mondatokat, valamint odaírtam a vágyott 2020.01.20-i dátumot is. Nézegettem a számokat egymásután, próbáltam szuggerálni. Réka ugyanis beszélt a szülési dátum fontosságáról is. És arról, hogy a baba minél tovább bent maradjon. Én pedig nem akartam január első napjaiban szülni.

Az utolsó négy hétben napi szinten az esti órákban jelentkeztek a jósló fájások. Hullámszerűen. Jöttek és mentek. Furcsa volt, ha egy este kimaradtak. Az NST vizsgálatok pillanatok alatt elteltek. Az elsőkre még gyalog és egyedül mentem, de az utolsó két hétben már jött velem Gergő is. Az utolsó két NST után volt kötelező nőgyógyászati vizsgálat is, itt a szokásos ultrahang és méhszáj vizsgálat zajlott. Hétfőn (2020.01.13.) 1 cm-re volt nyitva, a szerdai vizsgálatnál már 3 cm-re, de hazamehettem, mert minden értékem rendben volt. Az utolsó napokban rendszereztük az egy hónapja már összeállított kórházi bőröndömet, és sort kerítettünk a „Szülési kívánságaink” összeírására is. Még véletlenül sem akartunk kisregényt írni. Rékától kaptunk egy sablont, de azt tényleg csak mankónak használtuk. Leírtuk, hogy mindenben partnerek leszünk a kisbaba és a kismama egészségének megóvása érdekében. A gondolatainkat ezzel zártuk: „Kellemes, könnyed és kíméletes szülésre készülünk már hónapok óta, azonban örömmel vesszük, ha az Önök segítségével ezt az álmunkat valóra válthatjuk.”

Szülésre hangolva

Csütörtök reggel (2020.01.16.) elkezdtem magam meggyőzni arról, hogy „én ma már biztos nem megyek angolra, ugyanis bármikor szülhetek”. Ebéd után lepihentem és a végleges döntést ébredés utánra halasztottam. Aludni már nem tudtam, forgolódtam, figyeltem az ajtón beszűrődő fényeket, majd 1 óra múlva felkeltem, és mivel sokkal erősebbnek éreztem magam, elkezdtem készülődni a délutáni angolozásra. Ültem a fürdőkádban, és különösen éreztem magam. De nem tudtam eldönteni, hogy amit érzek, az tényleg már a szülés előszele vagy csak azt képzelem, hogy különösen érzem magam.

Januárban nem telt el úgy angolóra, hogy ne viccelődjünk azon, mikor fogok szülni.  Elfolyik-e a magzatvizem az órán?  Hogy jutok be a kórházba?

A január 16-i óra végén az egyik csoporttárs úgy búcsúzott tőlem, hogy kellemes tolófájásokat kíván. Ezen jót nevettünk, majd a férjemmel hazasétáltunk, és vártuk az esti jóslókat. Vacsoráztunk, és beszélgettünk a napunk eseményeiről. Egyáltalán nem volt benne a pakliban, hogy mi akkor pár óra múlva Réka szavaival élve „szüli bulira” megyünk.

Kilenckor leültünk tévézni, majd 21:45-kor úgy éreztem, rosszul ülök, ezért a fenekem alatt lévő lábam kihúztam, felálltam és megmozgattam magam. Egyszeriben egy menstruációs fájdalomra emlékeztető görcs nyílalt belém, de ez amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. De nem telt el két perc sem, és már rohantam is a WC-re. Kétszer volt egymásután hasmenésem. Közben iszonyatosan elkezdett fájni a hátam. Felállni sem tudtam, csakúgy ha az ajtófélfát szorongattam. Alaposan letussoltam, majd beültem a kádba egy forró fürdőre, közben megkértem Gergőt, kezdje el írogatni a fájásokat, mert nagyon szabályosnak tűntek. Sokkal erősebbek voltak, mint az elmúlt napokban.

Fél óra alatt szépen kirajzolódott előttünk, ez bizony már a szülés. Gergő mutatta a papírt, amire írogatta a perceket. És tényleg 5 perc telt el mindegyik szám között. Elhiszed, hogy most már szülünk? – kérdeztem a férjemtől. Mire ő hatalmas mosollyal és csillogó szemmel bólogatva ismételte, hogy „Szülünk.”

Nem rohanva, de elkezdtük utoljára még egyszer átnézni a kórházi cuccokat. A nagy fekete bőröndünk roskadásig tele volt, egy hónappal korábban kezdtem el pakolgatni, és talán egy picit túl is biztosítottuk, de egyszerűen mindenre vagy legalábbis nagyon sok mindenre fel akartunk készülni. A leleteimet tartalmazó mappámat én vittem. A házassági anyakönyvi kivonatunk is már két példányban napok óta le volt fénymásolva. Ezt is ellenőriztem, nehogy itthon maradjon. Az 5 perces fájások közötti időszakban 2-3 métereket haladtam előre, hipergyorsan lelassultam, így csak arra volt erőm, hogy Gergőnek folyamatosan mondjam, mit vigyünk még magunkkal, mit ellenőrizzünk. A felöltözést egyedül vállaltam, a bugyi, a melltartó, a zokni, a farmer és a kötött fekete garbó negyedóra alatt rajtam is volt, de a csizmánál már csak a támaszkodásig jutottam, ezért Gergő adta rám a lábbelit. Aki sürgött-forgott körülöttem, lerohant a kocsihoz a tele bőrönddel, én pedig a kabátomban, kezemben a mappámmal várakoztam rá.

Indulás a szülészetre

Mivel a Guadalupei Szűzanya rózsafüzérünket Mexikó óta minden nagyobb eseményre visszük magunkkal, most sem akartam otthon hagyni. Gergő a legjobb megoldást választva a nyakába akasztotta, és így indultunk be a kórházba. A terhességem alatt végig az anyósülést használtam, most viszont a hátsó ülést választottam. A Megerősítések szüléshez hangfájlt is elindítottam kihangosítva, de elég hamar kikapcsoltam, mert már egyszerűen nem tudtam figyelni a gondolatmenetre. Mivel a hátsóbejáraton keresztül közlekedtünk az NST-k alkalmával, azt hittük, ez most is menni fog. Pechünkre zárva volt az ajtó, így az 5 perces fájások kellős közepén mehetünk vissza a főbejárat irányába. Már az épületben voltunk, de a lift nem működött, így maradt a lépcsőzés fel a harmadikra, amit nem bántam, mert az enestékre is gyalog jártam. A folyósón egy lélek sem volt, csönd honolt mindenhol, mi pedig a főnővér által megmutatott helyen csöngettünk. Fogtam az oldalam, próbáltam a lélegzetvételemre figyelni, de olyan erővel öntött el a fájdalom, hogy szívem szerint kitértem volna előle. Nagy dózisokban jöttek az 5 percesek. Innentől már minden olyan volt, mint amikor álmodik az ember, a látóterem rendben volt, de mégis úgy éreztem, mint amikor bódult állapotba kerülünk. Kértem Gergőt, csöngessen újra, biztos nem nyomta meg eléggé a gombot, vagy nem hallották, vagy tele van a szülészet, és nem volt idejük kijönni.  Édesem hidd el, 30 másodperccel ezelőtt csöngettünk.” Amint ezt kimondta, már kinyílt az ajtó, és Rácz Éva szülésznő ott állt előttünk. A kezébe adtam a mappában, ő pedig a vizsgálóba kísért. Gergőtől azt kérte, hozzon nekem hálóinget, ami persze nem volt a hátizsákunkban, hanem a bőröndben maradt, így mehetett érte le a kocsihoz. Csak azért tudom, hogy 23:25-kor értünk be a szülészetre, mert mikor várakoztunk, erre külön rákérdeztem.

Bent a vizsgálóban már tényleg csak az álomszerű képek domináltak. Emlékszem a kötelező kérdésekre az egészségi állapotomról, az is megvan, amikor átnézik a papírjaimat. Én pedig fájdalomcsillapítót kérek folyamatosan, mert kibírhatatlannak éreztem ezeket a fájásokat. Amolyan sohavégetnemérősnek.

Mivel a veszprémi kórházban nincs választott orvos opció, így a világrahozatal mindig az ügyeletes orvos és szülésznő jelenlétében történik. Én vagyis mi Puskás Barbara doktornőhöz kerültünk. Ő végezte az utolsó vizsgálatot is fél 12 után nem sokkal. Az ultrahang alapján a baba súlya 3500 gramm lehetett, a magzatvíz már eléggé lecsökkent, de a méhszájam már 8 centire nyitva volt, így nem kellett a közös vajúdóba mennem, hanem egyből a szülőszobába irányított. Sétálni már nem, csak csoszogni tudtam. Görnyedve araszoltam előre, a karjaim tartása is fárasztott. De valahogy csak átértem a másik szobába. Arra már nem emlékszem, hogyan kerültem fel a szülőágyra, de az megmaradt, hogy beszélnek hozzám, válaszolok is, de az, hogy mit kérdeztek és én mit válaszoltam, már a feledés homályába veszett. Talán háromnegyed 12 volt, amikor nyílt az ajtó, kinéztem balra és jött felém széles mosollyal a férjem, aki odaállt a jobb oldalamra. Kimerült arccal néztem, és örültem neki, ekkor még tudtam teljes mondatokat mondani, de ez hamar megszűnt, mert egyik percről a másikra szájzárszerű állapotba kerültem. Már csak szavak, rövid mondatok, úgymint a „fáj a hátam” vagy „fáj a combom” sikerültek részemről.

A tréningen tanultak alapján Gergő aktív résztvevője akart lenni a szülésnek. Már a tréningnek is úgy indult neki, ő bizony nem unatkozni jön velem két egész napra, hanem felkészülni a nagy napunkra. És ott, akkor 2020.01.17-énhajnalban eljött a mi időnk. Hoztuk hazulról azt a masszázsolajat, amit még Rékánál a tréning alatt vettünk. És a férjemmel nemcsak együtt meditáltunk a szülés előtti hetekben, hanem a masszírozást is gyakoroltuk. Ami a szülés óráiban hatalmas pluszt jelentett. A hátam ugyanis szó szerint bedurrant, olyan fájdalom lett úrrá rajta, mint amikor becsípődik a derekunk, de ez annak az érzésnek a 100-szorosa volt. Rácz Éva szülésznőtől is kaptunk masszázsolajat, ami hűsítette és nyugtatta a derekam, Gergő pedig megállás nélkül kenegette, masszírozta a hátam. Közben beszélt hozzám és a babához. De itt nem lehet begyakorolni kötelező mondatokat, csak azok működnek, amit szívből jövően fogalmaz meg a kispapa.

Minden egyes perc óráknak tűnt. A világítást kérésünknek megfelelően a legkisebbre vették. A magzatvíz nem folyt el magától, így burkot repesztettek. Bebugyolált a szülésznő, én pedig azt hittem, bepisilek, de megnyugtattak, ez csak a magzatvíz. Ezután jöttek a 2 perces fájások, ezeknél már szorítottam a combom. A fájdalom-körforgás itt volt a legerősebb. Mivel 5 percesekkel indult meg a szülés és 8 centire ki voltam tágulva, csak gázt kaphattam maszkon keresztül fájdalomcsillapításra. Eleinte nem éreztem a hatását, a végére viszont már hasznomra volt. Két percenként ismétlődött egy 20-25 másodperces fájás, aminél azt a segítséget is kaptuk a szülésznőtől, hogy Gergő számolja a fájást, én pedig jelezzem, amikor vége. Ez figyelemelterelésnek is tökéletes volt.

Első babás kismamaként el akartam kerülni a fájásokat, mert túl gyorsak voltak, és túl sok volt belőlük. A mozgatható ágyon az oldalamra fektettek, csukva volt a szemem, de azért ki-kinyitottam. Nézegettem a körülöttem lévő tárgyakat. És mindenáron semlegesíteni akartam a fájásokat. Ott volt bennem az a természetes rendezőelv, hogy én gyorsabban fogok erre reagálni, mint ahogy jönnek, ezzel pedig átugorhatom őket. A fájások közötti időszakban jut idő gondolkodni, de nem úgy, mint a hétköznapokban. Végig jelen van a kábultság, mintha becsíptünk volna egy jó társaságból álló buliban. Nekem ezekben a fájások közötti szünetekben egy félelmem sem jött elő, de az nem hagyott nyugodni, hogy mégis mennyivel egyszerűbb lett volna a császár, mert az csak egy 20 perces művelet, a szülés viszont, amikor benne voltam, olyan hosszúnak tűnt, hogy azt mondtam fájdalmamban, hogy biztosan hetekig, hónapokig ott fogok feküdni a szülőágyon.

Egészen addig a fájások voltak erősebbek, ameddig nem kezdtem bele a tréningen elsajátított tudásba. A szülés alatt fegyelmezetten, koncentrálva és várva a következő lépést éltem meg a perceket. A magzatvíz úgy folyt el, hogy kettesben lehettünk a férjemmel. Itt viszont már csak nyüszögni tudtam, egy szavas mondataim lettek. Olyan méretű fájások mentek át rajtam, hogy a combomat nem bírtam eléggé szorítani. Itt a két perceseknél már csak a fájás tetőpontját vártam. És az enyhülést.

Amikor a baba feje már feszített, azt hittem, még ennél is lesz erősebb fájás, de meglepetésemre a kitolási szakaszban szelídebb fájásokhoz értünk.

Puskás doktornő többször mondta, hogy „engedje le Magdolna”, erre úgy reagált az elmém, bár tudnám azt hogyan kell. A doktornő megmutatta a kitolási szakasz légzéstechnikáját, aminél előjött a szokásos vizsgadrukkom. Ez amúgy ugyanaz a légzésmunka volt, amit Réka is gyakoroltatott, de én csak a vajúdási szakasz légzését tudtam tökélyre fejleszteni, amit jól alkalmaztam. De ennél a kitolásinál azt éreztem, ezt nem fogom tudni megugrani. Csináltam ugyan a légzést, de csak nem akart sikerülni. Olyan ez, mint amikor a víz alá lebuksz – mondta Nóri az egyik angolórán erről a légzésről. És ez a mondat valahogy beugrott ott a szülőágyon.

A világrahozatal után 10 perccel

Itt viszont a testem és az elmém két teljesen különböző dolgot csinált. A testem a légzésgyakorlatot és a nyomást ismételgette, az agyam viszont már egész máshol járt. Csukott szemmel szörföztem, dehogy szörföztem, trambulinoztam. Azt éreztem, mint amikor a trambulinon ugrál az ember, és felugrásnál széttárja a lábát. Ez ismétlődött egymásután, és nagyon jól éreztem magam ebben a vizualizációban. Teljesen ki tudtam zárni a környezetemben lévőket, és csak akkor tértem vissza a jelenbe, amikor Puskás doktornőtől elhangzott a „kint van a baba” mondat. Azon nyomban kinyitottam a szemem, széles mosollyal, nagy boldogságban ismételtem el ugyanezt a mondatot én is. Ott volt előttem egy újszülött anyaszült meztelenül a doktornő kezében. A méhlepény is kint volt a következő pillanatban. A doktornő mondta is, hogy „Jól belejött Magdolna a nyomásba”.  Amennyire a kitolásnál az elején nem ment a nyomás és a légzés, olyan gyorsan fordult át a vizualizáció alatt. Mivel a kisfiam nagy sebességre kapcsolt a kitolásnál és a fejecskéje is nagy volt, így a doktornő már nem tudta védeni a gátat, szükséges volt a gátmetszés, amibe Réka tréningjének köszönhetően teljesen belesimultam.

A kisfiam 2020.01.17-én 01 óra 37 perckor jött világra, 55 cm-rel és 3900 grammal.

Már túl voltunk a szülésen a férjem még mindig ott állt mellettem, akinek a gyermekünk születése után potyogni kezdtek a könnyei. Én pedig csak ámultam és bámultam. Minden fájdalmam szertefoszlott, mintha nem is lettek volna. Ferrari gyorsasággal érkező kisfiam köldökzsinórját együtt vágtuk el, majd a hasamra tették, és ebben a bizonyos aranyórában két órát tölthettünk együtt mi hármasban.

Köszönetnyilvánítás

Hálával tartozom Istennek és a Guadalupei Szűzanyának. A szüléshez vezető úton Kuharcsik Rékának és a férjemnek, Moldoványi Gergelynek. A szülés alatti áldozatos munkájukért Puskás Barbara doktornőnek, Rácz Éva szülésznőnek és Németh Krisztina csecsemőápolónak.

Forrás: https://www.bartamagdi.com/a-vilagrahozatal-pillanatai/