Szüléstörténet 106, Zsófi baba

Március 24-ére voltam kiírva.
Március 28-án este 10 órakkor folyt el a magzatvizem. Megbeszéltük a szülésznőmmel, hogy negyed-fél egy között találkozunk a kórházban, nem akartunk gyorsan beérni, mivel fájásaim még nem voltak. Lezuhanyoztam, összepakoltuk a hiányzó dolgokat a táskákba. Az autóban végig a megerősítéseket hallgattam. A kórházban éppen egy szülés sem volt, így egy ctg után egyből bemehettünk az egyik szülőszobába a férjemmel. Utána az ügyeletes orvos megvizsgált, akkor bő 1 ujjnyira voltam nyitva (előző nap teljesen zárt voltam). A szülésznőm azt ajánlotta, hogy reggelig várjunk a beöntéssel és a branüllel, és próbáljak aludni, ő pedig óránként bejött, és rámrakta a ctg-t, így tudtam kb 3-4 órát a szülőágyon pihenni. Reggelre újra megvizsgáltak, addigra tágultam még egy ujjnyit. Azt beszéltük meg, hogy 11 óráig várunk, hátha felgyorsulnak a dolgok maguktól, addig pedig különböző dolgokkal próbálkoztunk: beöntés, meleg zuhany, séta. Közben a férjemmel a kedvenc zenéimet hallgattuk, énekeltem, főleg a labdán ültem, és egy szék háttámlájára támaszkodva álltam. 11 óra körül az én kérésemre újra megvizsgáltak, szerettem volna tudni, hogy van-e előrehaladás. Kiderült, hogy a buroksapka még nem repedt meg, így azt megrepesztették.

Eddigre már 3 ujjnyira tágultam ki, így kaptam még haladékot az oxi elkezdéséig, aminek nagyon örültem. 1 körül kezdtem el oxitocint kapni, amitől fél háromra teljesen kitágultam. Szinte csak a derekamban éreztem a fájásokat. Iszonyat meleg volt a szobában, így a férjem legyezgetett, és hideg törülközővel törölgette a derekamat vagy a fejemet, mikor mit kértem tőle. Az oxitól elég erőteljes összehúzódásaim lettek, de tudtam a légzést csinálni, végig a labdán ültem, azt éreztem jónak. Két órán keresztül 1 perces fájásaim voltak, folyamatosan tudtam jól lélegezni, magamba fordulni, de még mindig nem voltak tolófájásaim. Ekkor a szülésznőm javaslatára álltam egy ideig, de ez sem változtatott. Utána kérte, hogy feküdjek le az ágyra 5-5 fájásra az egyik, majd a másik oldalamra. Itt teljesen elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal, a légzés is nagyon nehezen ment. Nem is értettem, hogy hogyan lehet ekkora különbség a fájás és fájás között, pedig csak pózt váltottam. Kb az utolsó 2-3 fájásra kaptam gázt, ami segített, mert rávett, hogy megint mélyeket lélegezzek. De tóló fájásaim még mindig nem voltak, a baba még mindig teljesen a medencém felett volt. Ekkor az orvosom javaslatára 2 összehúzdáson keresztül próbáltam tolni, hogy megnézzük, hogy egyátalán megmozdul-e lefelé a baba, de semmi sem történt, egyszerűen nem indult el lefelé, a feneke még szinte a mellem alatt volt.
Végül a császármetszés mellett döntöttünk, ami a műtét után elmondottak alapján jó döntésnek bizonyult. A kislányunk 17:35-kor született meg. Amíg a műtőben feküdtem sokszor eszembe jutott az a mondat, hogy “Bármilyen irányt is vesz a szülésem, készen állok rá!”. Teljesen nyugodt voltam, csak vártam, hogy megmutassák végre a lányunkat.

Két nagyon fontos dolgot köszönhetek az Örömteli szülés tanfolyamnak. Elsőször is azt, hogy az egész szülésem alatt nem féltem, és, hogy a férjem aktív segítője tudott lenni a vajúdásomnak, pedig a tanfolyamra úgy mentünk el, hogy anyukám fog bejönni velem a szülőszobára. A szülészfelkészítő foglalkozások pont azt adták nekünk, amit kerestünk. Nekem önbizalmat, a férjemnek pedig technikákat, amivel segíthet és nem csak kívülállóként figyelhet.

Nagyon hálás vagyok a szülésznőmnek Kelenvölgyi Anikónak, aki a terhességem, a vajúdásom alatt és a kórházi napokon is nagy segítség és lelki támasz volt.