Szüléstörténet 36, Mereticzki Anna 2016

A természet tudja a dolgát, akkoriban már hetek óta nem tudtam aludni, de csináltam magamnak egy ebédet, hatalmas adagot ettem meg és lefeküdtem utána, nagyon jól esett az alvás. Mindössze fél – egy óra lehetett maximum, de kellően kipihentem magam. Délután 3 órakor, alvás közben elfolyt a magzatvizem, erre ébredtem. Nagyon megijedtem. A szüléstől nem féltem soha, sőt, vártam. De még nem akartam, hogy megtörténjen. Aznap töltöttem be a 36 hetet és miután a 26. héttől kezdődően voltak arra utaló jelek, hogy korábban fog jönni Milán a 35. hét volt a cél, mégsem éreztem magam készen a szülésre. Nem is a szülésre, inkább az elválásra. Végre elkezdtem önfeledten élvezni a terhességemet, szorongások nélkül, nagyon szerettem ezt a más állapotot. Már össze voltam pakolva, de fél órán keresztül csak fel alá járkáltam ijedten a lakásban, és nem tudtam annyira sem összeszedni a gondolataimat, hogy felöltözzek 🙂

Aztán megjött értem a férjem, hatalmas vigyorral az arcán, csillogó szemekkel, hogy húú, végre szülünk.

A magzatburok felül repedt, ezért csak szivárgott a víz, hullámokban öntött el órákon keresztül több-kisebb mennyiség. 4-re érkeztünk a kórházba, addigra már 2 ujjnyira voltam nyitva. Este 8-ig kétszer megvizsgáltak még, az alsó buroksapkát megrepesztették, ezt végül is nem bántam, bár a tervem az volt, hogy teljes háborítatlanságban fogok szülni, jobban örültem volna, ha semmilyen beavatkozás nem történik. Mikor délután hívtam a dokimat, első szülés lévén, fájások nélkül, úgy számította, hogy másnap hajnalban, vagy reggel fogok szülni. Nem így lett 🙂

A teljes tágulás teljes fájdalommentességgel történt!!! Egészen 22 óráig, a méh összehúzódásokat, mint egy kisebb izommunka éreztem. Semmi fájdalom nem volt. A szülésznők nem tudták, mi történik, mert a ctg a legmagasabb számokat mutatta, de én csak mosolyogtam, sétáltam. A légzésre sikerült koncentrálnom, és a vizualizációk is megjelentek újra és újra, de így utólag azt kell mondjam, hogy a két hónapon át tartó mindennapos gyakorlások úgy hozták meg a hatásukat, hogy folyamatos transzban lehettem, mégis, teljesen éberen, tudatomnál, és ezt azóta sem tudom elhinni. Könnyebb azt gondolnom, hogy csak szerencsés vagyok, minthogy mindenféle koncentráció és tudatalatti munka nélkül, teljes fájdalommentességgel jutottam el a kitolási szakaszig. Persze ilyen nincs 🙂 A szülésznőm szerint egyértelműen a hipnoszülés módszerének köszönhetem!

21.30-kor kezdtem el a még tudatosabb légzést és vizualizációt, illetve felismertem, hogy nem akarom elengedni a babámat, azt pedig nem szerettem volna, ha komplikációk lépnek fel miattam. Meghoztam a döntést, hogy jöjjön. Rá pár percre éreztem az első komoly fájdalmat, mikor a kisfiam lerúgta magát a szülőcsatornába, onnantól viszont sajnos kiestem a folyamatból, és innen számított bő másfél óra alatt született meg Milán. Próbáltam újra és újra a légzésemre figyelni, de beszívott a kórházi szféra, a szülésznő nem engedte, hogy felüljek vagy felálljak a már megszokott hanyatt fekvésből, ami nekem nagyon kényelmetlen volt, a születést pedig hátráltatta, mert Milán fejecskéje 50 percen át bújt elő, majd csúszott vissza. Mást sem hallottam, mint, hogy nyomjak erősen. Amikor lazítottam a testem a légzéssel, kizökkentettek. Végül olyan erős volt a fájdalmam, hogy csináltam, amit mondtak, nyomtam. Emlékszem, már semmi nem érdekelt, csak, hogy túl legyek az egészen.

23.48-kor megszületett a kisfiam, betöltött 36 hétre, 9-10-es apgar értékkel, egy gyűrődés nem volt az arcocskáján, szépen lélegzett, nem lassult le a kis szíve a nehéz kibújástól, így azonnal rám tették és ott is hagyták még bő egy órán át, csak utána vitték felöltöztetni és mérni. Nem sírt, békés volt, azonnal kereste a cicimet, aztán a szemembe nézett, majd az apja szemébe, és végtelenül nyugodt volt. Ma 8 hetes, és azóta sem sír, szinte soha 🙂 Rendkívül békés, nyugodt, kiegyensúlyozott baba. 2680 grammal született, ma már 4400 gramm, imád szopizni, nagyon jó étvágya van, és egy hetes kora óta mosolyog 🙂 Tudom, hogy ez mind, nagy részben a meditációknak, relaxációknak, hipnoszülés gyakorlatoknak és kismama jógának köszönhető, valamint annak, hogy saját döntéséből indult útnak, hogy fájdalomcsillapítás és különösebb külső beavatkozás nélkül, úgy születhetett meg, ahogyan.

Így utólag, két dolgot tudok biztosan. Egy, hogy a hipnoszülés nélkül nem lett volna ennyire szép vajúdásom, és a kisbabám nem lenne ennyire nyugodt. Másik, hogy sajnos mindig bennem lesz a bizonytalanság, mi lett volna, ha. Mi lett volna, ha hagynak tovább követni a testem utasításait, és engedik, hogy felüljek, hogy lélegezzek tovább, ha nem adnak be valamit végül, ami sajnos vélhetően oxitocin, de megtudni sosem fogom…

Összességében, a szülés nekem szép, gyönyörű élmény és emlék marad. Legközelebb, mert lesz legközelebb 🙂 már tudom, mire számítsak, mire figyeljek. Tudni fogom, hogy előre le kell tisztázni (írásban) a szülési pozíciók megválasztásának lehetőségét, kiiktatni az oda nem illő mondatokat („essünk már túl ezen a szülésen, a doktor úr is haza akar már menni a feleségéhez” / ha azt csinálod, amit mondok, annál hamarabb esel túl az egészen) – mert ezek, a legfelkészültebb transz állapotban is kizökkentenek, és elveszik a szülés szépélményét.

A férjem a tanfolyamon végül egyáltalán nem vett részt, a könyvet sem olvasta el. A szülésemnél viszont végig velem volt, fogta a kezemet és erőt adott, sokszor pedig emlékeztetett, hogy figyeljek a légzésemre, amit én akkor, abban az állapotban elfelejtettem. Arra a mondatára is emlékszem, mikor azt mondta, mégiscsak megérte elmenni Rékához, és ért valamit ez az egész… J

Köszönöm Réka, hogy megismertelek és, hogy megismerhettem általad a Hypnobirthing® módszert, és a Mongan könyvet. Bízom benne, hogy egyre több nő jut majd el Hozzád, hogy félelmek nélkül érkezzen a szülőszobába, és, hogy minél többeknél, minél hamarabb kialakulhat a tudatos anya-magzat kapcsolat (ehhez a Lelki köldökzsinór c. könyv is sokat tett hozzá), ami az egész szülésélményt és későbbi kommunikációt megkönnyíti mindkét fél számára. A kisfiam végig aludta az időt, míg ezt megírtam, és most kezd ébredezni. Erről beszélek 🙂