Szüléstörténet 51, Karvaly-Halász Ágnes

Alkuk, avagy szülés ahol én irányítok

2016 október 16., a dátum, amelyet relaxálás közben folyamatosan programoztam magamnak. Valamilyen rejtélyes oknál fogva azt gondoltam, hogy a kisfiam páros dátumom fog a világra jönni. Igen ám, de a relaxációs gyakorlatok során a szülés megindulásának időpontját rögzítjük, nem a végét, így esett, hogy Ádi-bogyó végül pontosan a kiírt napon: 2016 október 17-én délután félkettőkor látta meg a napvilágot.
• ALKU 1: OTTHON VAGY KÓRHÁZ
Otthon akartam volna szülni, mert úgy gondoltam minél kevesebb beavatkozás, annál biztosabb a siker. De ezt a lehetőséget már a legelején kilőttük, amint elolvastuk a vonatkozó törvényt. Több ponton is megbuktam: éppen nem voltam már 40 alatt, no meg egy kis terhességi diabétesz is beficcent. Így maradt a kórház egyetlen törvényes opcióként.
Akkor legalább vajúdjak otthon, amíg lehetséges. De meddig lehetséges? Választott szülésznőmet Orsit már éjfél körül értesítettem, hogy úgy néz ki ötpercenként kevesebb mint egyperces összehúzódásokkal – nem fájásokkal! önszugesszió ugyebár, nem véletlen jártunk hipnoszülés tanfolyamra 🙂 – megindult a buli. Azonnal zúzzunk be az ügyeletre, amint értesítik ő is és a doktor úr is jön. Ügyelet??? Hogy idegen orvos vizsgálgasson?? Pont itt az ideje hívni a dúlát. Ella dúla, ahogy számítottunk rá, sokkal higgadtabban kezelte a hírt. Kérte, félóra múlva hívjuk vissza van- e változás. Ha van indul is hozzánk Kecskemétről Budapestre.
Addig aludjunk, indítványozta férjem a tanfolyamon tanultaknak megfelelően. Könnyű neki, fájások nélkül! Azért a rövid szünetekben nekem is sikerült ellazulni a relax zenéknek köszönhetően. Ezzel a módszerrel és a dúla szakértelme nyújtotta biztonságban végülis egészen reggel félhétig, a kórházi műszakkezdésig csendesen elvajúdgattam a saját otthonomban, hol labdán ülve, hol az ágyban fekve, hol a férjem segítségével, hol egyedül. Végül az ismétlődő összehúzódások miatt a reggeli villámindulás egy óra hosszat tartott. A tervezett bőséges bereggelizés helyett pedig örültünk, hogy egy fél abonett lecsúszott egy kis szörppel.
• ALKU 2: ANTIBIOTIKUM A MAMÁNAK VAGY A BABÁNAK
Körülbelül félnyolcra értünk a kórházhoz, ahol fájások ide, fájások oda rendesen be is kellett jelentkezni a recepción. Amin a dúla fel is volt háborodva. A procedúra után viszont már komolyabban vették, hogy szülünk, a lift már megállás nélkül robogott fel az ötödik emeleti szülészetig. Már az ajtóban fogadott minket Orsi és Dr. Tóth, hogy azonnal lefolytathassák a szükséges vizsgálatokat. Miután megállapították, hogy 4 cm tágulással érkeztünk, gyors átöltözés után már az alternatív szülőszobán találtuk magunkat. A kórházi protokoll szerint vérvétellel indítottunk, ha esetleg műtétbe torkollna a dolog és vérre lenne szükség, akkor időben tudják hozni a speciális ellenanyaggal rendelkező vért. Tűfóbiás lévén itt már kezdtem kibillenni a lelki egyensúlyomból, amit csak tetézett a pozitív strepto B teszt miatt bekötött branül. Mert a címben feltett kérdés, hogy ki kapjon antibiotikumot a mama vagy a baba, természetesen költői, naná hogy én, a felnőtt.
Nem maradt más hátra, mint az egyensúly vissza nyerése bárhogyan is. És ekkor jött jól Atti a férjem és a dúla jelenléte és előkerült a párszámmal nagyobb labda, valamint a jól begyakorolt szivárvány relaxáció megnyugtató hangjai a telefonból, valamint Kuharcsik Réka hipnotréner javaslata, hogy hogyan változtassuk a tűt ellenségből baráttá. Az ő általa javasolt szöveg is felkerült a telefonomra, természetesen. (Köszi Ré!) Nagyjából ismét a komfort zónámban voltam. Haladt a folyamat a maga természetes útján. Mindenki tudta a dolgát: a testem tágult, a férjem kontrakciókor masszírozott, a dúla itatott, a szakszemélyzet várt.
• ALKU 3: BUROKREPESZTÉS VAGY VAJÚDÁS MÉG LEGALÁBB FÉL NAPIG
Vártak becsülettel, de órák alatt egy tapodtat sem változott a helyzet. Egy korábbi beszélgetésünkre utalva az orvos mosolyogva megjegyezte: „Manapság már nem divat 40 órát vajúdgatni.” Így a következő javaslatot tette: Burokrepesztés után, lehet a kádban tovább vajúdni, mert akkor már biztos nem fognak gyengülni a fájások. Viszont egészen biztosan felpörgetjük a dolgot, és pár órán belül a kezemben foghatom a kisfiamat. A mosdóban egy tágulási hányás után belenézve a tükörbe döntöttem: Egye fene, legyen burokrepesztés, mert egyre fogy az erőm, és különben is a burokrepesztés még belefér a legkisebb beavatkozás kategóriába. Később jegyezte meg orvos és szülésznő, hogy amitől a kismama megijed, a hányás számukra örömhír, mert akkor már biztosak lehetnek benne mindenféle vizsgálat nélkül, hogy a tágulás körülbelül három ujjnyi, közeledik a boldog befejezés.
Úgy is lett, a burokrepesztés után boldogan mászhattam is a kádba. Hogy ott döbbenetes erővel erősödjenek fel a fájások, és kerüljek abba a bizonyos félig itt, de félig már valami más dimenzióban lebegő furcsa állapotba. Soha nem akarok innen kimászni – gondoltam. A vízsugár csodálatos, még, még, még. És ekkor talán a dúla, talán a szülésznő, de az is lehet, hogy a férjem, vagy talán egyszerre mind kiáltottak: Már látszik a kis feje! Hú de jó, akkor simán megszülöm itt a vízben, ahogy mindig is álmodoztam róla.
• ALKU 4: KITOLÁS KÁDBAN VAGY SZÜLŐSZÉKEN
De ekkor megjelent az orvos és jött a következő eldöntendő kérdés, de inkább ultimátum: Ha gátvédelmet akarok, ahogy azt előzetesen megbeszéltük, akkor azt csak a szülőszéken tudják biztosítani. Különben is elsőszülő nőnek csak a vajúdás engedélyezett kádban a kórházi protokoll szerint. Kisebb ideológiai vita kerekedett a fejem felett, Orsi is megjegyezte, hogy ő már vezetett szülést vízben is, számára ez nem lenne probléma. Bár ne tette volta! Így hiú reményt ébresztett bennem, és lelkileg még százszor fájdalmasabb volt két fájás között kikászálódni a kádból. Visszaemlékezve, és a képeket nézegetve is úgy látszik, hogy az egész szülés alatt ez volt az egyetlen igazi fájdalom…
Végül férjem beszélt rá, hogy engedjek a doktor úrnak, mert ez volt megbeszélve, és különben is ő nagyon gátvédelem párti lett. Ez hatott, egykettőre a szülőszéken találtam magam. És ekkor még döbbenetesebb erővel jelezte a testem, hogy ha akarom, ha nem itt már nincs visszaút, itt hamarosan egy új élet fog a világra születni.
• ALKU 5: GÁTVÉDELEM VAGY SZÜLÖK AHOGY TUDOK
Ismét a kórházi protokoll szerint zajlottak tovább az események, jött a toló fájás, dúla jobbról, férj balról segített felülni, láb felhúz, orvos, szülésznővel karöltve serénykedik a gátvédelmen. Ááááá ez így nem fog menni. Talán a második ilyen kitolási kísérletnél mondtam, hogy a felhúzott lábbal való tolás olyan szinten veszi ki az erőmet, olyan idegen tőlem, hogy nem fogom bírni. És itt jött az orvos rugalmassága, belátta, hogy mégiscsak én szülök és engedett a kérésemnek szülhettem leengedett laza lábakkal, a hipnoszülés tanfolyamon tanult J-légzéssel. Egyből jobban ment dolog, a gátvédelmet továbbra is alkalmazták. De egyszer csak azt éreztem, ha még valaki hozzám nyúl kitolás közben akkor el fog akadni a folyamat, ezért elhaló hangon kértem, hogy most már hagyjanak teljesen békén. Igen, tudtam, hogy akkor lesz, ami lesz, esetleg gátmetszés lesz a vége, amit nagyon nem akartam, de egyszerűen engedelmeskednem kellett a belső parancsnak. És a következő kitolásnál hívásomra mint a rakéta megérkezett Ádi-bogyó a kisfiam.
Innentől minden olyan volt mint amit a relaxációk alatt a szülésvízióban elképzeltem: megkönnyebbülve katartikusan sírtunk a férjemmel, magzatmázas kisfiunk hunyorogva kereste a tekintetünket, kis segítséggel félórán belül már szopizott a mellemből. Felemelő élmény volt. Mindenről megfeledkeztünk 🙂
Többek között arról is, hogy bár telik múlik az idő, a méhlepény nem született meg.
• NINCS TÖBB ALKU: RAGASZKODÓ MÉHLEPÉNY
A kórházi személyzet dicséretére legyen mondva, nem keltettek pánikot, nem zavarták meg a gyönyörű aranyórát, csak amikor már muszáj volt mondták el, hogy baj van, több mint egy órája nem született meg a méhlepény ezért oxitocint kell kapjak intravénásan. Jellemző mennyire nem fogtam fel a helyzet komolyságát, amikor az orvos mondta, hogy sajnos nem hat az oxitocin, nem történik semmi, mosolyogva jegyeztem meg, hogy ah mert nálam csak a természetes oxitocin hat.
Így végül nem várhattak tovább, műtéti úton kellett a méhlepényt eltávolítani. Legalább meglesz a babának a szőrkontaktus is! Ezekkel a szavakkal távoztam a szülőszobáról a műtőbe még mindig nem nagyon izgatva magamat az események alakulásán. Talán a ismét a hipno tanfolyamon tanultak hatottak a mélyben: „akármilyen irányt vesz a szülésem, elfogadom”. Amíg engem ki tudja hány órán át műtöttek, férjem és kisfiam örök szerelembe estek egymással, és nem mellesleg a gátvarrást is megúsztam alvás közben.
• ALKU 6: SZÉDÜLÉS VAGY TRANSZFÚZIÓ
A műtét után ismét a szülőszobán találtam magamat, szépen megvárták, amíg hosszú álmomból szép lassan magamhoz térek. Egyből tudtam mi újság, hol vagyok, mi történt velem. Nem éreztem semmi extrát. Csak amikor a felszólításra, hogy ideje már a szülőszobát elhagyni, hirtelen fel akartam pattanni, akkor realizáltam, hogy képtelen vagyok rá, olyan szinten szédülök, hogy egyszerűen még felülni sem tudok. Ah biztos még hat az altató. Holnapra pikk-pakk kialszom és elfelejtjük az egészet. De nem így lett, még wc-re is képtelen voltam a férjem segítsége nélkül kibotorkálni. Őszintén elfogott a halálfélelem. Utóbb kiderült nem is ok nélkül, az aranyóra és a műtét alatt együttesen rengeteg vért veszítettem. Eleinte reménykedtünk, hogy sok pihenéssel megfelelő táplálkozással helyre hozható az állapotom, de a nagyviziten a vérvétel eredményét látva a főorvos ellentmondást nem tűrően elrendelte a transzfúziót. Akkor már én sem bántam, a branül azóta is a karomban volt, már mit számított hogy az antibiotikum, majd a műtéti altatás után még némi vérátömlesztésre is használjuk. Csak amikor a nővérke megjelent a vérkészítménnyel akkor eszméltem, hogy itt megint a vénámat fogják macerálni. Kértem egy kis időt és a telefonomból már fel is csendült a jól ismert relax zene, hogy amíg lecsöpög a vér, addig egy másik dimenzióban tartva magamat, mozdulatlanul tűrjem a beavatkozást.
Így a kapott vér segítségével végül nem kellett hosszabban bent maradnom, mint a szokásos három nap. A férjem helytállása és a megtanult relaxáció nélkül nem ment volna a villámgyors felépülés.
Az már csak hab a tortán, hogy a kezdetben minden egyes szoptatáshoz is a relax zenét hívtam segítségül, hogy leküzdjem a kőcici okozta fájdalmakat.