Szüléstörténet 183, Barnus baba

Várandósságom hónapjai alatt próbáltam a lehető legtudatosabban készülni a szülésre. Orvosként nagyon fontos volt, hogy élettanilag is megalapozott, hiteles információhoz jussak, ezért választottam az Örömteli szülés  tanfolyamot. Ezen kívül sokat olvastam, relaxáltam, meditáltam, jógáztam. Az Örömteli szülés tanfolyamnak hála magabiztosan vártam a nagy eseményt, úgy éreztem mind tudományos, mind gyakorlati szempontból remekül felkészített életem nagy beavatására.

És egyszercsak pufff… semmi nem úgy történt, ahogy elképzeltem. A 38. hét 3. napján, vasárnap reggel elfolyt  a magzatvíz. Férjemet felébresztettem és szép nyugodtan készülődtünk, ahogy terveztük, semmi kapkodás, csak jóleső izgatottság. A szülőszobán megvizsgáltak és a férjemet azonnal haza is küldték, mondván: “ma ebből nem lesz gyerek” -(megjegyzem lett) és na “ő sem lesz 3 kg felett (de lett: 3040g).

Ezt követően a járványügyi szabályozás miatt kb 7 órán át vajúdtam egyedül a gyerekágyas osztályon. Óriási szerencsém volt, hogy volt egy olyan módszer a kezemben, amivel mindvégig nyugodt tudtam maradni, nem pánikoltam be és befelé figyeltem. Lélegeztem, vizualizáltam, mélyültem. Már elég kemény, 3 perces fájásokkal vizsgáltak meg ismét. Mivel nem tágultam megfelelő ütemben,  2×45 perces meleg zuhanyt javasoltak. Igazából már ez nagyon nem esett jól, mert egyedül voltam és nem bírtam magam rendesen tartani, guggolva nagyon kényelmetlen volt és egy idő után úgy leesett a vérnyomásom, hogy azt hittem elájulok. A második körből ki is jöttem hamarabb és a vizsgálat után végre valahára bemehettem a szülőszobára, ahova jöhetett a férjem is. Mire beért nekem hányingerem volt a fájdalomtól és szegény pont arra lépett be, hogy egy vesetál fölé görnyedek.Emellett folyamatosan nyomási ingert éreztem és mivel tudtam, hogy kb 2 ujjnyi a méhszájam, ez elég ijesztő volt, próbáltam visszatartani a ingert. Hála az égnek nemsokára megérkezett a választott szülésznőnk (vagyis inkább az Angyalunk!!), aki egy pillanat alatt átlátta a helyzetet és megállapította, hogy forgási rendellenességgel állunk szemben, hátsó koponyatartásban van a baba. Javasolta, hogy spinning babiest techinkát vessünk be, hogy megfordítsuk. Ez viszonylag hamar és jól is sikerült, mehettem a kádba vajúdni, ami csodálatos volt (magam is meglepődtem, hogy lehet ebben a helyzetben bármit így nevezni:D). A kádban is próbáltam a tanult és gyakorolt technikát alkalmazni. Belülről nekem úgy tűnt, hogy nem igazán sikerült úgy, ahogy terveztem, inkább voltam görcsös és úgy éltem, meg hogy nyögök lélegzés helyett, de a férjem állítja, hogy ő kívülről nem így látta és pont úgy lélegeztem ahogy gyakoroltam. Ő saját bevallása szerint nagyon büszke volt rám és mindvégig nagyon koncentráltnak és fegyelmezettnek látott. Én addigra olyan tudatállapotba kerültem, mintha a Marson zajlottak volna az események. Mindenestre hamar eltűnt a méhszáj és jöhetett a kitolás. Én teljesen elvesztettem az időérzékemet, csak azt tudom, hogy mérhetetlen hosszú ideig tartott és nem haladtunk semmit… akkor már nem esett jól a szememet sem nyitva tartani. Valahogy átkerültem az ágyra és tudom, hogy még jópár dolgot kipróbált a szülésznőnk,, de hiába… a baba szívhangja elkezdett lassulni és vakuummal kellett befejezni a szülést. Az sem sikerült először, az olaj miatt lecsúszott a vákuum a baba fejéről… végül 14 óra vajúdás után, természetes úton és gátvédelemben született meg a kisfiunk.

Be kell vallanom, hogy a szülés után azért elkeseredtem, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzeltem. Bár utólag belegondolva azok amik igazán fontosak voltak nekem, sikerültek (egészséges baba, természetes úton, gátvédelemben, apás szüléssel…). Szerencsére a férjem nagyon megértő és támogató volt ezekben a napokban is, sokat vigasztalt és biztosított róla, hogy ő egészen másképp látta a dolgokat (már érti miért nem a férfiak szülnek és a szemében rengeteget nőtt a kitartásom és erőm). Az öröme határtalan volt,  mert pont a 30. születésnapján jöhettünk haza a kórházból.

Azt már biztosan tudom, hogy az Örömteli szülés nekem abban segített, hogy a legváratlanabb helyzetekben és amikor egyedül maradtam, volt egy eszközöm, amit tudtam használni. Az abban a szituációban életmentő volt, nagyon hálás vagyok érte. Ma sem készülnék máshogy