Szüléstörténet 13, Szabó Veronika, 2012. október

A keddi tanfolyami összejövetel után, ahol a közös relaxáció a Férjemmel még közelebb hozott bennünket egymáshoz és a babánkhoz, hiszen a relaxáció alatt többször ugyanazokat a képeket láttuk, ugyanazokon a helyeken jártunk Pesten maradtunk.
Barátnőzés után kb. este 10-kor értem haza, tettem-vettem, a derékfájás és a nyomás ellenére nagyon jól éreztem magam, relaxáltam, próbáltam aludni… meg sem fordult a fejemben… egészen hajnal 1-ig, amikor a kis pukkanó hang és a magzatvíz felébresztett:-), hogy lesz valami. Gyors telefon a Férjemnek, aki el is indult rögtön vidékről, majd felébresztettem a barátnőmet, aki hívott egy taxit és elindultunk a Róbert Károly kórházba.
Rögtön a magzatvíz elfolyása után elkezdtem nézni az órát, és már két perces \”hullámaim\” voltak, de hittem is, nem is, a barátnőm inkább nem hitte, legyintett, hogy kizárt, hogy ilyen hamar már kétpercesek legyenek… Mire beértünk a kórházba már elhitte:-)
A taxiban már elkezdtem a relaxálást, minden hullámnál alkalmaztam a lassú légzést, így elviselhető volt. A kórházban folytattam ezt, és furcsa, ébrenlét és lebegés közti állapotban voltam. Azt éreztem, hogy egyedül szeretnék lenni… senki nem kell nekem, csak hagyjanak békességben relaxálni, lélegezni, megélni a hullámzásokat. Szerencsére a szülésznő mindenben támogatott, kértem, hogy ha kell is valamit tennie velem, ne a méhösszehúzódásokkor tegye, akkor csendre és nyugalomra van szükségem… elég nehéz dolga volt így, hiszen kétpercenként jöttek a hullámok, nem sok ideje volt a dolgát tenni:-)

Egyszerűen nem voltam teljes jelen… és amikor jöttek a hullámok, maximális csendre, egyedüllétre volt szükségem, így mindig felemeltem egy picit a kezem, amiből tudták, hogy most hagyjanak, ne érintsenek, ne szólítsanak… A Férjem időközben megérkezett, neki is csak annyit tudtam mondani, hogy legyen mellettem, de hagyjon…
És hagytak… félhomály volt, csend és nyugalom…semmi másra nem volt szükségem.. nem kellett zene, nem kellett érintőmasszázs, nem kellett kád, egy hangot sem akartam hallani, csak magamra és a babámra figyelni… aki a magzatvíz elfolyásától számított 3,5 órán belül meg is érkezett:-)
Bevallom, a kitolási szakaszban már nem voltam teljesen ura a helyzetnek, annyira de annyira jött a baba, hogy nyomnom kellett, nem sikerült szépen lassan kiengedni őt… azt hiszem, a megfelelő légzésre sem tudtam figyelni, annyira feszített minden, hogy minél hamarabb \”szabadulni\” akartam ettől az érzéstől.
Szép csendben érkezett a világra, nem sírt rögtön, csak egy kis noszogatásra:-)
A jelenlévők szerint egész végig nyugodt voltam, egy hang nélkül jutottam el a kitolásig, akkor is csak a levegő kifújásakor adtam ki hangot… de nem a fájdalom hangját…
Köszönöm, hogy megtanítottál relaxálni, és pozitív megerősítésekkel olyan irányba terelni a szülésemet, ami könnyedén átsegített engem és a babámat a nehézségeken. Mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt nehéz… volt érzet ugyanúgy, de tudtam, mit kell tennem, hogy ez elviselhető legyen… és az volt:-)
A relaxációt és a pozitív megerősítéseket továbbra is alkalmazom, a mielőbbi regenerálódásra, a megfelelő mennyiségű és minőségű tejre \”gyúrok\” 🙂 Eddig működik:-))
Minden leendő Anyukának, aki a hipnoszülés módszerével készül, azt kívánom, hogy hasonlóan könnyű és boldogságos szülése legyen, mint nekem, és ami a legfontosabb, higgyenek magukban és a módszerben, engedjék el magukat, és hagyják, hogy történjen, aminek történnie kell… ne erővel akarják uralni a folyamatot, hanem csendben befelé figyelve adják át magukat annak, ami testükkel történik…

Ezer hála és köszönet még egyszer!

Réka, nagyon köszönünk mindent!