Szüléstörténet 159, Csenge baba

Csenge születésének története 2014. július 16-án, szerdán hajnalban kezdődött: 2-kor arra ébredtem, hogy furcsa, ismeretlen érzéssel fáj a hasam, kimentem mosdóba, visszafeküdtem és elaludtam, de reggelig körülbelül két óránként felébredtem ugyanerre az érzésre. Csenge sokat mozgott, beszélgettem vele, akkor már sejtettem (de még nem mertem elhinni), hogy valami elindult, és hamarosan találkozunk. Megbeszéltem Vele, hogy minden úgy lesz, ahogy már  előre elterveztük, apával ketten várjuk majd amikor kibújik, és nem kell félnie, minden rendben lesz, nagyon vigyázunk majd rá, nagyon szeretjük már most is, várjuk már az érkezését. Azt is elmondtam neki újra (ahogy tettem azt az elmúlt hónapokban számtalanszor), hogy tudom nehéz egy ilyen pici babának kibújni, ilyen hosszú és nehéz utat megtenni az ismeretlenben, de mindenben segítek majd neki, nem lesz egyedül egy pillanatig sem!

Reggel 8 óra körül felkeltem, lementem boltba, vettem szőlőcukrot, szendvicsalapanyagot, közben folyamatosan jöttek a ’hullámzások’ de ekkor még igazán voltak periodikusak. Napközben hallgattam a megerősítéseket, még egyszer átnéztem a kórházi cuccokat, nagy nyugalomban és boldogságban vártam a nagy pillanatot. Késő délután volt egy kis barnás pecsételő vérzésem, ennek megörültem, felhívtam a szülésznőt, aki azt mondta, hogy ez lehet jó jel, de akár még napokig is várathat magára Csenge. Nem váratott : )

Este még megnéztünk egy remek filmet Bencével (A legszebb dolog – The Happiest Event), ami a várandósságról, a szülővé válásról szól, annak minden szépségével és nehézségével, azt hiszem ez is jó ráhangolódás volt a szülésre. Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy éjjel fog megérkezni Csenge, talán azért mert akkor még nagyobb a csend és a nyugalom és sokkal meghittebbnek találtam úgy elképzelni a világra jöttét.

Este 10 körül egyre erősebbek lettek a hullámzások, de úgy gondoltam, még megpróbálok aludni egy keveset, hogy kipihent legyek a nagy pillanatra. Próbáltam ellazulni, hallgattam a megerősítéseket, mindig elképzeltem, hogy dolgozik a testem. Arra gondoltam, hogy megkezdődött a méhem csodás tánca, ami olyan, mint egy színházi előadás, egyre fokozódik, hogy végül elérje a kiteljesedést. Aludnom nem sikerült, viszont a szülésfelkészítős könyvben olvastam, hogy a nevetés is jótékony hatású, segít lazítani az izmokat, ezért elkezdtem Jóbarátokat nézni : )

Éjfél után, amikor periodikusak és elég hosszúak lettek a hullámzások (5 percenként 1:15) felhívtam a szülésznőt. Megállapodtunk, hogy bemegyünk a kórházba, kérem, hogy vizsgáljon meg az ügyeletes, és értesítjük. Még gyorsan elkészítettem a szendvicseket, egy utolsó pillantás a csomagokra, és indulás. Az autóban végig lélegeztem, elképzeltem a lufis gyakorlatot, lazítottam.

Bencével 1 körül értünk a kórházba, az ügyeletes szülésznő nagyon kedves volt, megvizsgált, ekkor már 2 ujjnyira kitágultam, nagyon megörültem a hírnek. Aztán jött a szülésznőnk, ctg, adatfelvétel, miegymás : ) Közben ahogy jöttek a hullámzások mindig lehunytam a szemem és a megerősítések közül idéztem fel néhányat, ami eszembe jutott épp (leginkább h ellazult maradok, és h a hullámzásokat csak légzésem érzékeli testem könnyű marad, a természet része vagyok amikor életet adok gyermekemnek), illetve fél füllel hallgattam is a megerősítéseket, igyekeztem Csengének sugallni, hogy már tényleg nagyon közel vagyunk és nem soká találkozunk, nagyon várjuk, és ne féljen (ezt nem győztem elégszer mondani Neki). A hullámzások ideje alatt továbbra is elképzeltem a lufit, ahogyan felhúzza a méh izmait, majd lefelé tolja finoman Csengét, illetve azt, ahogy a méhszáj tágul és egyre puhább, lazább lesz. Arra gondoltam, amit a könyvben olvastam, hogy régen az asszonyok milyen egyszerűen, szépen szültek otthon, mindenféle beavatkozás nélkül, természetes folyamatként megélve a szülést. Ezt erősítettem magamban: A testem tudja, mit kell tennie! – csak át kell adnom magam ennek a csodálatos folyamatnak.

Körülbelül 2 után valamivel a szülésznő hívta az orvost (az orvosom épp szabadságon volt, így a Rózsakertben már bemutattak a ’backup’ dokinak, aki szerencsénkre épp ügyeletes is volt). Amikor az orvos megérkezett, megvizsgált újra, addigra már négy és fél (!) ujjnyira voltam kitágulva. Amikor megtudtam, hogy ilyen jól haladunk annyira boldog lettem, hogy elkezdtem vigyorogni, fülig ért a szám : ) Mire az orvos megkérdezte, hogy tényleg nem érzek-e fájdalmat? Tisztán emlékszem, azt mondta: maga itt vigyorog, mások ilyenkor már a falat kaparják. Ez nagyon sok erőt és önbizalmat adott, illetve visszaigazolta, hogy jól csinálom (mivel első baba, nem tudtam mennyire ’kell’ vagy ’nem kell’ fájnia).  Nem mondom, hogy a ’hullámzások’ abszolút fájdalommentesek voltak, de egész kibírható volt, rosszabbra számítottam.

Az orvos is felvette az adataimat, kedélyesen elbeszélgettünk közben, majd 3 óra után mentünk a szülőszobára, ahol burkot repesztettek, hogy tovább erősödjenek és sűrűsödjenek a fájások. Sokat jelentett, hogy pontosan tudtam, mi történik majd a burokrepesztéskor (erről is beszélgettünk a tanfolyamon), így azt is tudtam, hogy ez se nekem se Csengének nem okoz fájdalmat, stresszt, sőt, segít, hogy tovább haladjunk előre a szülésben. Meg kell jegyeznem, hogy az orvos is végtelenül türelmes volt, ő is elmagyarázta részletesen, mi fog történni. Megbeszéltük, hogy ha háromnegyed órán belül nem sűrűsödnek a fájások, akkor oxitocint kapok, mert ha nincs elég erős és gyakori fájás, nem lesz, ami kitolja Csengét. Ezt elfogadtam, de biztos voltam benne, hogy nem lesz rá szükség.

Bence hősiesen viselkedett, mindent megtett, amit előre megbeszéltünk. Bekapcsolta az előre kiírt CD-t (kalandossá tette a dolgot, hogy az a HIFI ami a mi szobánkban volt elromlott ezért áthozott egy másikat a szomszéd szobából összeszerelte szépen, nagyon aranyos volt).

Vártunk. A zene rengeteget segített, elképzeltem ahogy a méhem egyre hevesebben táncol, felhúzódik majd lefelé tolja Csengét. Közben lélegeztem, átültem a labdára, ami nagyon kellemes volt, ringatóztam, énekeltem, Bence simogatta a derekam. Majd szóltam a szülésznőnek, hogy szeretnék felfeküdni az ágyra,mert úgy érzem már elindult Csenge. A szülésznő megkért, hogy próbáljak meg nyomni, ekkor már látni lehetett a hajacskáját. Ezen a ponton megérkezett az orvos is.

Sosem felejtem el, ahogy egyik oldalon a szülésznő, másik oldalon az orvos, Bence a fejemnél és mindhárman bíztatnak, aztán amikor Bence könnyes szemmel mondja, hogy látja a feje búbját, a kis haját, ez akkora erőt adott nekem… Sajnos nem tudtam megállni, hogy ne nyomjak, mert annyira erős volt az inger, de a lefelé légzést (úgy gondolom) sikerült nagyjából megvalósítani. A kitolás már tényleg egyáltalán nem fáj, csak feszít, ahogy a pici feje jön át a szülőcsatornán. Azt hiszem itt érkezett el az a pont, amire azt mondják, megszűnik az idő. Utólag mondták, hogy 5-10 perc lehetett a kitolás, nekem néhány pillanatnak tűnt.

A szülésznő, az orvos, Bence mindenki nagyon profi volt, és rengeteget segített, hihetetlen élmény volt. Közben kétszer is megkérdeztem a dokit mosolyogva (ezt Bence mondta), hogy vajon nem kapok e agyvérzést, mert annyira nyomtam, hogy azt hittem elájulok vagy agyvérzést kapok, a következő szülésnél ezen még finomíthatok. De ennek ellenére sikerült hasból tolnom szerencsére. Az utolsó tolófájásnál, amikor kibújt Csenge szóltak, hogy ne nyomjak csak nagyon picikét, mert túl gyorsan jön, ezt például nagyon jól sikerült kontrollálnom : ) Csenge gátvédelemmel született.

Amikor kibújt a kislányunk Bence végtelen zokogásban tört ki, annyira aranyos volt, sosem fogom elfelejteni. : ) El sem hittük, hogy már kint is van, és ott feküdt a kis Drága, fehér magzatmázban, egyáltalán nem volt véres! Kicsit pityergett, de amikor a hasamra tették azonnal csendben maradt. Akkor ott megállt az idő, csak néztük, csak gyönyörködtünk benne, olyan tökéletes, olyan gyönyörű és belőlünk lett, hihetetlen csoda. A szép fekete haja, az a gyönyörű szeme, a csodálatosan sima, puha, pirospozsgás kis bőre. Azt mondják, a babák nem látnak még élesen, de Bencével meggyőződésünk, hogy ez nem igaz. Csenge már élete első percében is olyan értelmesen, aranyosan szemlélődött körül a világban. Életünk legszebb pillanata.

Amikor lesétáltam a szobámba, mosolyogva integettem a többi szülésznőnek, ők is teljesen el voltak képedve. : )

Az orvos és a szülésznő is sokszor elmondták, hogy nem fognak elfelejteni minket, mert legyen ez hipnoszülés vagy akármi más, nekik is egy élmény volt!

Mondják, hogy a szülés a legszebb dolog egy nő életében. Valóban az. Leírhatatlan, elmondhatatlan csoda, amit át kell élni, másképp megérteni, elképzelni nem lehet. Hálás vagyok, hogy a Sors ilyen szülésélménnyel ajándékozott meg, megismerhettem a hipnoszülés módszerét, ami számomra inkább egy fajta szemlélet, mint módszertan. Ezt a szemléletmódot (ez már a tanfolyam során is világossá vált számomra) nem csak a szülés során, de a mindennapokban, anyaként is tudom használni, több lettem általa.

Köszönöm Neked Réka!