Szüléstörténet 195, Anna baba

Április 28-án, a kiírt időpontra megszületett első gyermekünk, egy tündéri kislány, Anna.
Csodálatos, transzcendentális szülésélményben volt részem, ami a tudatos felkészülésnek
köszönhető. Az Örömteli szülés tanfolyamon elhangzottak és legfőképpen a mindennapi
gyakorlás teljesen lenyugtatott és még a várandósság alatt sikerült Annával egymásra
hangolódnunk.
A családunkban az elbeszélések alapján szinte mindenkinek „nehéz szülése” volt, ill. úgy
emlegették a szülés folyamatát, mint egy szükséges rossz, amin át kell esni. Nagy örömmel
hallgatták a szülésélményemet a családtagok, – köztük egy szülészeten dolgozó nagynéni is kalapot
emelt, csodálkozott, hogy fájdalomcsillapítás nélkül szültem – és nagyon büszkék voltak, nagyon
örültek, hogy ilyen szép élményként maradt meg a világra hozatal. Még az egyetemi éveim alatt
Németországban egy kisvárosi séta során láttam egyszer egy kismamát, aki egy folyópart melletti
padon teljesen átszellemülten a pocakját simogatta és közben fülhallgatóval a fülén láthatóan
meditált. Amikor kicsit közelebb léptem hozzá, láttam, hogy a padon a kismama mellett egy
könyv hevert HypnoBirthing címmel. Még aznap utánanéztem, hogy mi pontosan a
HypnoBirthing, nagyon megtetszett és már akkor megfogadtam, hogy anyává válásomra én is így
szeretnék készülni.
A relaxációs technikák nekem rengeteget segítettek abban, hogy félre tudjam tenni a mindennapi
nehézségeket és a kétségeimet: pl. költözés négy hónappal szülés előtt nagyvárosból faluhelyre, új
kórház új orvosokkal, szülésznőkkel, felújításra készülés, folyamatban lévő disszertáció, távolság a
szüleimtől, és még sorolhatnám.
A jászberényi Szent Erzsébet Kórházban szültem. Sok kétségem volt a kórházzal kapcsolatban,
de nagyon jól és biztonságban éreztem magam, pozitív csalódás volt. Ahogy jártam a kötelező
vizsgálatokra, lassacskán megismertem az orvosokat, tudtam beszélni velük a szülésről, az
elképzeléseinkről. A szülésznők is mind nagyon kedvesek voltak, velük a koronavírussal
összefüggő szabályozások miatt csak NST vizsgálatokon ismerkedtem meg a 36. héttől.
Április 28-ra voltunk kiírva, viszont 26-án és 27-én az esti óráktól kezdve már erősebb
„jóslófájásnak” nevezett összehúzódásaim voltak. A szülést megelőző két éjjel nem nagyon
aludtam ebből kifolyólag, de ahogyan a kurzuson tanultuk próbáltam pihenni, imádkoztam,
lazítottam, sétáltam a szobában, relaxációs zenét hallgattam, beszéltem Annához és végeztem a
légzőgyakorlatokat. Az összehúzódások napközben ritkultak, abbamaradtak és mivel valójában
fájdalmat nem éreztem, úgy gondoltam, hogy ezek valóban csak jósló funkcióval
rendelkezhetnek. 28-án reggel 8:00 órára volt időpontom NST vizsgálatra, így úgy voltam vele a
második éjjel, hogy nem megyek be előbb a kórházba, majd az aktuális szülésznőnek elmondom
reggel, hogy mit érzek.
28-án reggel viszont már nagyon fáradtnak éreztem magam, nehezen is vergődtem fel a kórház
lépcsőjén. Egy nagyon kedves, idősebb doktor úr megvizsgál: olyan „apásan” megszorongatott
kicsit és mondta, hogy vigyáz rám és nyugodjak meg. Mondta, hogy két ujjnyira már kitágult a
méhszáj, megmutatta, hogy ez mekkora távolság és mekkora lesz majd, amikor érkezik a Pici. A
szülésznő is megsimogatott, megdicsért, hogy ügyesen csináltam eddig a dolgot, de legközelebb –
akár éjjel is – menjünk be, ha ilyet tapasztalok. Nagyon örültem, amikor a doktor úr mondta, hogy
maradjak bent szülni. Magzatburkot repesztett, mert a magzatvíz mekóniumos volt. A
burokrepesztés is nagyon jó érzés volt, nagy megkönyebbülést éreztem.
Leadtam a szülési tervet, amiben szerepelt, hogy engedjék a folyamatokat maguktól zajlani és ha
nem indokolt, akkor ne lépjenek közbe. Napközben érzetem a hullámokat, de ezek nem voltak

rendszeresek és eléggé erősek. A férjem délután 15:00 óra felé jöhetett be, miután lezajlott egy
korábbi szülés a szomszéd szobában. Beszélgettünk, ebédeltünk, nyugalomban teltek ezek az órák
is. Aztán 17:00 óra felé kaptam intravénásan antibiotikumot a burokrepesztés miatt, ekkor már
több hullámot éreztem. 18:00 órakor a közeli templomban szentmisére harangoztak, ami
hangosan behallatszott a nyitott ablakon keresztül. Szó szerint a hangos harangszóra beindult a
vajúdás aktív szakasza – ez egy csodálatos megtapasztalás volt – és ezután percenként jöttek az
összehúzódások, éreztem Annát is, hogy elindult lefelé, éreztem, ahogyan a kis feje célirányba
fordul. Teljesen átszellemültem, befelé fordultam és azt éreztem, hogy lebegek. Az időt ekkor már
nem érzékeltem. A légzőgyakorlat miatt fájdalmat nem éreztem, csak hol kisebb, hol nagyobb
feszítést. 21:00 óra felé átmentünk a szülőszobára. Itt kaptam oxitocint, hogy célegyenesbe érjen
Anna (itt már tényleg csak egy kicsi hiányzott a szülőcsatornáig). Azt éreztem, hogy kiesik a
kezemből az irányítás, de kértem a szülésznőt, hogy segítsen helyesen levegőt venni. Kérte, hogy
üljek a szülőszékre, ez segíthet a leereszkedésben, de nagyon kényelmetlen volt, így inkább
felálltam. Nagyon erősen érkeztek már a hullámok, nagyon magával ragadó volt. A férjemtől
ekkor már kérték a babaruhákat ill. a pelenkázáshoz hozott kellékeket.
Mondtam, hogy nem esik jól feküdni és szeretnék állva szülni, de erre nem volt lehetőség, viszont
fekve valóban jól esett tolni. A szülésznő segített felfeküdni az ágyra és adott inni, megsimogatott,
mondta, hogy mi fog történni, mit fogok érezni, és mikor próbáljak tolni… Ekkor 22:00 óra felé
jártunk. Semmi fájdalmat nem éreztem, csak egy csodálatos, hatalmas ősi erőt, ami feltört és amit
soha nem gondoltam, hogy bennem van. Két tolás után kérte a szülésznő, hogy ne is nagyon
toljak többet, miután Anna fejecskéje kibújt, mert magától meg fog érkezni, annyira könnyű az
útja. Csak vegyek lassan, nyugodtan levegőt. Közben mindenki örömmel beszélt fölöttem,
mondták, hogy olyan a haja, mint az Apukájának és hogy mozgatja a kis fejét, érezhetek feszítést.
Mondtam, hogy a kis testét érzem és nagyon jó őt érezni. Végül egy apró utolsó tolásra nagyon
gyengéden, de határozottan Anna kibújt könnyedén. A kitolási szakasz 5 perc volt. Annát elsőnek
ellátták, kicsit megmosdatták, majd a mellkasomra tették és több mint egy órát félhomályban
együtt voltunk. Sajnos a lepény egy része nem vált le rendesen, ezért még egy belső tisztogatást
végeztek, de ez is gyorsan megtörtént és nem járt fájdalommal. Semmilyen sérülésem nem volt,
nem kellett varrni sem. A szülésem valójában sok veszélyt rejtett, mégis amennyire csak lehetett,
tiszteletben tartották a kéréseinket és nagy odafigyeléssel a legjobb időben léptek közbe mindig.
Nagy hálával, szeretettel gondolok vissza a minket kísérő emberekre.
A vajúdás alatt végig álltam, mozgattam a csípőmet, hallgattam a relaxációs zenét és vizualizáltam.
Sokat segített a lufifújás, éreztem, hogy szabályosan lefelé lélegzem a kisbabám. Végig nyugodt
voltam, tudtam együttműködni, mégis teljesen befelé fordultam. A vajúdás alatt a főorvos is
bejött egyszer, kérdezte, hogy mit hallgatok és milyen jegyzetekkel érkeztem szülni. Meséltem
neki erről a technikáról és azt mondta, hogy nagyon klassz, ha beválik, hagyjam itt a képi anyagot,
bekeretezteti és legközelebb már a falon nézhetem majd a vizualizációhoz hozott képeket.
A szép szülésélmény hátterében azt hiszem, hogy legfőképpen az áll, hogy teljesen félelem nélkül
mentem a szülésre, minden nap hallgattam a megerősítő gondolatokat – nekem ez többet segített,
mint a szivárvány meditáció – végeztem a légzőgyakorlatokat és teljes önátadásban tudtam szülni.
Azt hiszem, hogy ez az ellazultság volt annak a hátterében is, hogy minden sérülés nélkül zajlott
és ahogyan Annát az első pár napban elnézegettem, elgondolkodtam, vajon tudja-e, hogy
megszületett… Gyűrődések nélkül, szép színnel és kereken érkezett erre a világra.
Köszönöm az Örömteli szülés technikájának átadását: ezek a sorok csak a felületét súrolják annak
a csodának, amit valójában átéltem.