Szüléstörténet 201, Rózi baba
A Sasok képzésen ismertelek meg. Az első alkalommal beléptem a zsúfolt terembe, és melletted találtam szabad helyet. Akkor még nem tudtam, hogy ez egy sorsfordító nap, hiszen aznap volt az első randevúnk a férjemmel is. Sokat ámulok ezen az egybeesésen, és végül mindig arra jutok, hogy nem véletlenül történt így. Ahogy a képzési alkalmakon hallgattalak, egyre biztosabb voltam benne, hogy, amikor eljön az ideje, Veled szeretnék felkéSzülni.
A Hypnobirth tanfolyamon online vettünk részt, de így is egy szuper megtartó, befogadó tér-közösség jött létre pár óra alatt, és minden kérdésünkre választ kaptunk. A férjem korábban is nagyon várta, hogy megszülessen a kis családunk, de az Örömteli szülés tanfolyam után úgy érezte, végre eszköz is van a kezében, amivel aktív részese lehet a szülésnek, én pedig gyakoroltam, amennyit csak tudtam, a közös meditációkon is részt vettem.
Hétfőn délután találkoztam egy barátnőmmel, és már a vele töltött idő alatt is furcsán éreztem magamat. Vacsora után egyre kellemetlenebbek voltak az összehúzódások, kiköltöztem a nappaliba, de nem sikerült pihenni, próbáltam hallgatni a meditációt, de szétestem közben. Egy idő után csatlakozott hozzám a férjem, akkor kezdett ő is komolyan venni, elkezdte mérni a fájásokat. Hajnali három körül úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a kórházba. Mire beértünk, az összehúzódások gyengültek, és kiderült, hogy éppen csak egy ujjnyi tágulás van. Hazaparancsoltak, próbáljak aludni, első szülés, ezek csak jóslófájások, még akár napokig is eltarthat, mire ebből baba lesz. Napok?! annyit biztos nem bírok.
Otthon nagyon elszomorodtam, de a férjem meggyőzött, hogy kezdjük el a légzést, segít. Nagyon fáradt voltam, két összehúzódás között bebóbiskoltam pár percre, majd amikor jött a hullám, Ő diktálta a légzés ritmusát, amivel nagyon sokat segített. Vizualizáltam, de nem virágokat láttam, hanem Réka kezeit, ahogy az izomrostokat szimbolizálva mozognak az ujjai. Így hevertünk hajnalban az ágyon ketten, illetve csatlakozott hozzánk az aggódó tekintetű macskánk, aki időnként támogatóan nyalogatta a bokámat. Hatkor úgy éreztem, ez nem elég, befeküdtem a kádunkba, és engedtem a meleg vizet a hasamra, így áztam reggel 9ig. Ételt nem kívántam, de a férjem falatonként belém diktált egy fél csokis croissant-t. Akkor vissza az ágyra. Időközben beszéltünk a szülésznőmmel, akinek még mindig kétségei voltak, hogy ebből ma baba lesz, de azt javasolta, hogy délután 5 felé nézzünk be, megvizsgál, ha szeretném. Én pedig biztos voltam benne, hogy ma megszülöm a gyerekem.
Folytattuk a légzést, időnként sírdogáltam, a férjem diktált, és mondogatta a támogató mondatokat, amiket előzőleg tanultunk és összeírtunk. Életünk egyik legmeghatározóbb, elmondhatatlanul intim élménye volt ez a közös vajúdás. 11 óra magasságában pukkantam egyet, elfolyt a vizem, ezután volt egy rövid megkönnyebbülés, majd még erősebben jöttek vissza a hullámok. Irány a kórház. Az autóút szörnyű volt, pedig negyed óra alatt beértünk. Bent megvizsgáltak, öt és fél centire tágultam ki. Nagyon büszke voltam magamra, hogy a kételkedések ellenére ilyen szépen haladtunk.
A szülőszobában leengedtük a redőnyöket, gyönyörű tavaszi napsütés szűrődött át rajtuk. A szülésznőmmel korábban megbeszélt tervnek megfelelően kértem EDÁ-t, tudtam, hogy szükségem lesz egy kis pihenőre a vége előtt, – akkor már napok óta nem aludtam. Ahogy elkezdtem zsibbadni ránéztem a szülőszoba falán az órára: 1 óra van most, én ezt délután 6-ig tudom csinálni. Sikerült bóbiskolni egy másfél órát, az ébren töltött időben pedig folytattuk a légzést, vizualizációt. A szülésznő minden vizsgálat alkalmával megdícsért minket, hogy milyen szépen tágulok, és milyen szuperül süllyed a baba.
Öt órakor itt volt az ideje a tolásnak. Akkor már teljesen transzban voltam, csak tőmondatos utasításokat értettem meg, a szememet ki se nyitottam. De emlékszem, hogy milyen vidám a szülésznő, milyen az orvosom hűvös tenyere, ahogy a térdemet támasztja. Eleinte félig ülve nyomtam, férjem tartotta a hátamat, aztán az oldalamon fekve jobban haladtunk. Egy ponton elhánytam magamat, és ebből tudtam, hogy közeledik a vége, majd felnevetett a szülésznő, hogy “jéé, mennyi haja van!”, ezektől új erőre kaptam.
Így negyed hétkor a jóslatom/fogadalmam után negyed órával a feje után kidugta ökölbe szorított kezét, majd apró kis testét a kislányom, Rozália. Örökre beleégett a memóriámba, ahogy rám teszik, olyan volt, mint egy padlizsán, a szemembe nézett, és tudtam, hogy végem van… A köldökzsinórt édesapja vágta el, könnyek között. Sikerült a gátvédelem. Ezután csodálatos aranyóráink voltak. Ebben a két órában lettünk igazi család.
Hálásan köszönjük a Tőled kapott tudást, terveink szerint visszatértünk hozzád a következő körben is!
