Első kislányom 2021-ben született császármetszéssel, farfekvés miatt, nehezen éltem meg magát a műtétet és utána a felépülést is.

Így mikor újra kisbabát vártam mindenképpen szerettem volna megpróbálni háborítatlanul, hüvelyi úton világra hozni őt, de legalább mentálisan jobban felkészülni a szülésre, így találtam Rékára és az Örömteli szülés programra.

Az orvosom a kezdetektől támogatta a VBAC kísérletemet, a kisbabám viszont a nővéréhez hasonlóan farfekvésben volt. Megpróbáltam minden trükköt és tippet, de nem fordult be magától, így végső megoldásként a külső fordítást választottuk. Én már a fordítás alatt is vizualizáltam, légzést végeztem, amit a tanfolyamon tanultunk, így maximum kellemetlennek mondanám a beavatkozást. A befordítás sikeres volt, így készülhettem a hüvelyi szülésre.

Jósló fájásaim már hetek óta voltak, és a nyákdugó is távozgatott, a méhszájam pedig 1 ujjnyira nyitva volt a szerdai vizsgálaton. Aznap éjjel ébredtem az első fájásokra, 20 percenként jött egy,. Amennyire tudtam probáltam az ágyban átlélegezni, és a szünetekben aludni. Reggelre meg is szűntek, és emlékszem picit megriadtam, hogyha ez még csak jóslófájás volt, akkor az igazit el sem tudom képzelni, hiszen mindenki ezt mondta nekem “amikor már azt hiszed ez az, mert nagyon fáj, az még nem az”, ezért én egy sokkal nagyobb fájdalomra készültem mentálisan. Napközben volt egy-két kósza fájásom, de teljesen rendszertelenül.

Csütörtök este 11-től viszont újraindult a buli, én viszont olyan szinten meggyőztem magamat arról, hogy ez nem lehet vajúdás, hogy továbbra is ágyban maradtam, igaz fekve nehezen bírtam a fájásokat, így vagy felültem, vagy négykézláb helyezkedtem, vagy kiültem labdára, aztán

visszafeküdtem bóbiskolni, ahogy Réka is tanácsolta. Hajnal 4-től elkezdett sűrűsödni a dolog 10 perces fájásokká, reggel 7-kor ezért vettem egy zuhanyt, amitől hirtelen meg is ugrott 5-6 percesekké. Felhívtuk anyósomékat, hogy a nagyobbik kislányunkat vigyék el magukkal, és már éppen hívtam volna a szülésznőt, hogy indulunk, de ahogy megérkeztek anyósomék kiritkult a fájdalom. Mivel aznap mennem kellett volna ctg-re mindenképp felhívtam a szülésznőmet, aki azt kérte menjek be, szeretne rám nézni, mert nagyon úgy hangzik hogy ez bizony pedig az. Kicsit féltem attól, hogy már nem fognak elengedni, és valamilyen módon belenyúlnak a történetbe, de elindultunk. A méhszájam már 2 ujjnyira volt nyitva ekkor, és a ctg alatt mikor jött egy fájásom, akkor mondta a szülésznőm, hogy ez az a fájdalom amiről beszélek, mert ez nem jóslófájás. A helyettes doktornővel arra jutottak, hogy most már nem engednek haza, 40 hét 6 napnál jártam, és megrepesztik a burkot, hátha az előrébb visz, de még itt is adtak nekünk előtte a férjemmel bő két órát a szülőszobán, hátha saját módszerekkel is besűrűsödik.

Pénteken délután 2 órakor burkot repesztettek és ez meg is indította a folyamatot. Sétáltam, labdáztam, és nagyon próbáltam a figyelmemet arra irányítani a fájás alatt, hogy lazítsak, lefelé irányítsam a levegőt. Úgy éreztem ez a fájás csúcspontja után sikerült csak. Végül a szülésznő javaslatára kádban folytattam a vajúdást, ahonnan csak egyszer kellett kiszállnom egy méhszáj vizsgálatra és ctg-re. A fájdalom tényleg erősödött, de az összehúzódások között nagyon jól fel tudtam töltődni, de ahogy sűrűsödtek és csökkent a pihenő időm, kicsit kezdtem elszontyolódni. Emlékszem, hogy csendben sírdogáltam, és közben azzal próbáltam magamba erőt önteni, hogy minden fájással közelebb van a baba, és hogy pár órát még ki tudok így bírni. Este 6 felé megérkezett a doktornő is, de csak beköszönt megdicsért, hogy milyen szépen bírom és magunkra is hagytak minket újra. Mivel a pici feje nagyon lent volt már a vajúdás elején is, ezért a kezdetektől volt egy minimális nyomás ingerem, ami erősödött. A fájásaim viszont olyan sűrűek voltak, hogy a szülésznő kihívott a kádból, és legnagyobb meglepetésemre eltűnt a méhszáj és kezdődhetett a kitolás. Ekkor hagyták el először a számat a tipikus szülő mondatok, mint hogy “nem bírom” “csinálja más” “pihenni szeretnék”. Nekem ez a része volt az, ahol a legnehezebben tudtam őrizni a belső nyugalmamat.

Na de a kitolási inger a fájdalommal együtt, itt többször kiestem a légzésből, ilyenkor a szülésznőm segített visszatérni. Több testhelyzetet is kipróbáltunk, de érdekes módon nekem a legkönnyebb félig hátradőlve a lábamba kapaszkodva volt nyomni. Annyira nem érzékeltem ekkor már magam körül a történéseket, és annyira befelé koncentráltam, hogy többször rám szólt a szülésznő, hogy kicsit térjek vissza közéjük és figyeljek arra amit kérnek tőlem, a gátvédelem miatt.

Egyszer csak hallottam, ahogy a doktornő azt mondja, hogy “ez most már egy sikeres VBAC lesz, 2 nyomás és vége” és ez akkora erőt adott, hogy tényleg 2 nyomásból március 15.-én 19:13-kor megszületett Mili. Akkor és ott tényleg minden fájdalmat elvágtak és csak mi voltunk hárman. Ez az eufória napokig velünk maradt. Azt hiszem az egész életünkre hatással lesz ez a szülésélmény, hogy megcsináltuk. Hála Rékának és a tanfolyamnak, a fájdalomra szinte nem is emlékszem, mert az egész élmény annyira gyönyörű és meghitt volt.

Ehhez kellett, hogy higgyek magamban, hogy asszertíven kiálljak a fordítás és a VBAC mellett, hogy gyakoroljam a relaxációkat és a légzést. Így a vajúdáskor is sikerült a legtöbbször alkalmazni, és megtanultam a meditációkkal magamba mélyedni, amit naponta gyakoroltam. És persze kellett hozzá az a támogató csapat is, aki velem volt aznap. Örökké hálás leszek Rékának, a férjemnek a doktornőnek, a kislányomnak és persze a szülésznőmnek, hiszen csodálatos élménnyel gazdagodtam aznap. Bármikor újra élnem az egészet, tényleg örömteli volt a szülés!