Szüléstörténet 24, Várkonyi Tekla, 2012. december

December 19-én délelőtt 9.36-kor jött a világra Botond baba (kb. 12 óra vajúdás után), 2900 g-mal és 52 cm-vel.
A vajúdás előző este 22h körül kezdődött, bár már korábban is voltak görcsök, rendszertelenül. Mértük az időt, és szép nyugodtan (bár egy kicsit hitetlenül, hogy tényleg kezdődik) készülődtünk, összepakoltunk, és végül 00.30 körül mentünk be a kórházba.
Azt hiszem, nem voltam felkészülve a szülésre, később számítottam a baba érkezésére, ezért a vajúdás elején volt bennem szorongás. Ez sok energiát elvont tőlem, és a fájdalomra irányította a figyelmem.
A légzés azért ügyesen ment, és nagyon sokat segített már ekkor is. Sokat jelentett a férjem jelenléte és támogató szeretete is.
Az első néhány óra így telt, aztán történt valami – igazán nem tudom, hogy mi, de minden megváltozott.
A figyelmem teljesen befelé fordult, és már nem a fájdalmakra koncentráltam.
Tudatosodott bennem, hogy \’ez\’ a vajúdás, és a fájdalmak, görcsök visznek, segítenek egyre közelebb a baba születéséhez.
Teljesen megszűnt a külvilág. Teljes révületbe kerültem, az összehúzódások sűrűbbek és erősebbek lettek, én pedig csendben, hang nélkül lélegeztem. Ez egészen rendkívüli élmény volt. A fájdalom nagyon erős volt, mégis valahogy tudtam uralni. Csodálatos összhangban voltam a testemmel, és az egész folyamattal. A vajúdásnak ez a szakasza egészen hihetetlen volt, gyönyörű, és óriási élmény.
Így telt a következő 3-4 óra.
Aztán egyszerre csak nagyon kimerültem, és kezdtem csüggedni. Nem tudtam hol tart a tágulás, az orvos nem érkezett még meg, és kezdtem elveszíteni a türelmemet, és az erőmet. Ezen a ponton teljes reménytelenségbe estem, szerettem volna érzéstelenítőt is kérni, de olyan sokan szültünk aznap éjjel, hogy nem volt kitől. 🙂 Hál Istennek! 🙂
Másfél óra múlva végre megérkezett az orvos. Megvizsgált, és már 4 ujjnyi volt a tágulás. A magzatburok sajnos nem repedt meg magától, így azt megrepesztették. Ezt követően pedig egy fél óra alatt világra jött a baba.
Csodálatos volt látni őt, ahogy ott feküdt a szülőasztalon. Hihetetlen volt, hogy ő az én babám, hogy megszültem, hogy itt van… Csodálatos volt a karomba fogni őt… És már egyáltalán nem is emlékeztem a vajúdásban megélt fájdalomra. Egyszerűen nem számított. 🙂
Nagyon gyorsan regenerálódtam, már aznap délután gond nélkül tudtam ülni. A tejecske pedig a 3. napra megérkezett, és azóta is szépen szopizunk. 🙂

Nagyon köszönöm a felkészítést, a tanácsokat, gyakorlatokat!! Sokat segített!! A légzés technika nélkül azt hiszem, nem tudtam volna végig csinálni! :))