Szüléstörténet 44, Németh Éva

Talán indításként fontos tisztázni, hogy én nem vagyok az a fajta, aki csak úgy kipottyantja magából a gyerekeket. Tartogatom, érlelgetem őket, míg az orvosok azt nem mondják, hogy itt a vége. Így aztán első kisfiam +12 nap után, második pedig +5 nap után született meg szülésindítással. Szinte teljesen ugyanazt az élethelyzetet kaptam vissza, mint az első fiammal való terhességem során, a helyzet megélése és kezelése azonban teljesen másként alakult a hipnoszülésnek köszönhetően.

A terhességem legelejétől fogva úgy gondoltam, hogy a szülés kizárólag az én harcom lesz, csak rajtam fog múlni, hogy ott, abban a pillanatban mit fogok tudni megvalósítani vagy éppen mennyire hagyom el magam. A feladat adott volt: a lehető legjobban felkészülni fizikailag és lelkileg arra a pár – ugyanakkor mindent meghatározó- órára, amikor gyermekem világra jön.

Mivel nem kívülről vártam a csodát, így választott orvosom és szülésznőm sem volt. (Az első szülésem során is tökéletesen elégedett voltam azzal a személyzettel, aki éppen akkor ott volt, ellentétben azzal a választott orvossal, aki hatalmas csalódást okozott a terhességem gondozásának kezdetén és így a választott orvosokba vetett hitünket rengette meg alapjaiban.)

A nagy napon a szokásos délelőtti vizsgálat során megállapították, hogy kevés és sűrű is a magzatvíz, itt az ideje szülni. Megbeszéltük, hogy mivel azért itt nem halaszthatatlan dologról van szó, hazamehetek, hogy a 2 éves kisfiamat átadjam a nagymamának, szépen elköszönjek tőle, majd visszatérjek teljes menetfelszereléssel. Hazajöttem, szépen nyugodtan bepakoltam a maradék holmit, hajat mostam, lefürödtem, ettem, meditáltam, még aludni is megpróbáltam egyet. Szándékosan nem siettünk vissza, aminek több oka is volt. Szerettük volna, hogy a születés átcsússzon a következő napra, mivel az egy szimpatikusabb dátum volt. Valamint úgy gondoltuk, hogy ha este szülünk, az egy sokkal nyugalmasabb időpont, amikor a kórház is elcsendesedik, sötétben jobban befelé lehet fordulni. Este 8 óra körül indult az oxitocinos infúzió, ami szépen lassan elkezdte kifejteni a hatását. Ez az időszak tökéletesen alkalmas volt arra, hogy teszteljük, melyik pozícióban tudok a legjobban ellazulni, ráéreztem hogyan tudom a légzést is a szolgálatomba állítani. Próbáltam állni, labdán ülni, támaszkodni valamire, meglepetésemre azonban a félig fekvő pozíció volt a legkényelmesebb számomra. Eszegettem, megerősítéseket hallgattam, meditációs zene szólt. 11 órakor történt a burokrepesztés, ami sokat gyorsított az eseményeken. Innentől számítva 3 órán belül (pont ahogy azt hónapokon át erősítettem magamban) kint volt az én „kis” 4.250 g-os babám. Ugyan nem valósítottam meg a fájdalommentes szülést, számomra ez a szülés akkor is tökéletes volt. Nem hagyhatom említés nélkül a férjem hatalmas szerepét és támogatását, amit a vajúdás során nyújtott. Az összehúzódások erősödésével már nem tudtam a légzésre koncentrálni, innentől kezdve a férjem vette át a vezető szerepet. Végig fogta a kezem, én szorítással jeleztem neki, amikor kezdődik az összehúzódás, ő pedig a kezemen ütötte a ritmust ahhoz, hogy ne essek ki a légzés üteméből. A legvégén már ezt sem tudtam követni, ekkor hangosan mondta, hogy mire gondoljak és mit csináljak. Folyamatosan megerősített abban, hogy jól haladok, meg tudom csinálni és nagyon büszke rám. A szülésznő meg is jegyezte, hogy nekem személyes dúlám van a férjem személyében. A végén saját lábamon sétáltam le a kórterembe (másokat úgy tolnak le) és kifelé menet a szülőszobán dolgozók gratuláltak a szép szülésünkhöz, ami meglepő, hiszen ők ott sem voltak. A hírünk megelőzött minket. Javasolták, hogy jöjjek gyakrabban szülni, de az sem lenne baj, ha tanítanám valahol. És mindezt hogy sikerült megvalósítanunk?!

Nagyjából 3 hónappal a szülésem előtt végeztük el a hipnoszülés tanfolyamot, onnantól pedig napjaim részévé váltak a meditációk, megerősítések. A felkészülésnek köszönhetően magabiztos voltam, teljes nyugalommal vártam a szülést, és az időnként felmerülő kételyeket is hamar eloszlattam már a terhességem során. Nevetgélve, vidáman indultunk el szülni, tulajdonképpen a környezetünk el sem akarta hinni, hogy ezt csak így kezeljük. A kórházban a betegfelvételi procedúra során is elkaptam egy nővérek közötti beszélgetést, miszerint tökéletes alapanyag vagyok, nyugodt vagyok, nem izgulok, látszik rajtam, hogy fel vagyok készülve a szülésre. Sokkal hamarabb épültem fel, a babámmal való összhang nagyon hamar meglett, első pillanattól kezdve tökéletes technikával szopik. Ezeket én mind a hipnoszülésnek tulajdonítom. Biztos vagyok benne, hogy amint a napi rutinunk kialakul 2 gyerekkel, úgy vissza fognak térni a meditációk az életembe, mert ez sokkal több annál, mint egy szülésre felkészülő program. Ez az ember életének a részévé válik.

Nagyon szépen köszönjük ezt az életre szóló élményt Rékának!