Szüléstörténet 116, Vince baba

Hosszú és gyönyörű második várandósságom alatt mindvégig nagyon készültem egy olyan természetes, háborítatlan szülésre, amilyen az első szülésem volt. Mindkét esetben az Örömteli szülés, Hipnobirthing módszerét választottam.
A 40. hét betöltése után történt, hogy egyszerre csak elkezdtem “érezni”, hogy közeleg az idő. A relaxációim is elmélyültek, a napjaim egy része álomszerű jelenlétben telt. Ekkor történt, hogy az elmém küldött egy képet (ahogy első kisfiam születése során is egy vizualizáció vezetett): egy gyönyörű tengeröböl képét, ahol volt számomra egy sziklákba vájt barlang, belül puha homok, mindenütt a földön virágszirmok, levelek. Tudtam, hogy ez az én “ősasszony barlangom”, ahol világra fogom hozni a kisfiamat. Minden egyes relaxációm során pillanatok alatt itt találtam magam, és szinte filmszerűen pergett le előttem a közelgő szülésem. Naponta többször merültem le ide, és pontról-pontra éltük át Vincével az eseményt, ami majd nemsokára bekövetkezik. Ahogy teltek-múltak a napok, és sokasodtak a finom, de rendszertelen méhösszehúzódások, próbáltam ezekhez igazítani a relaxációkat: aztán már nem is tudtam megkülönböztetni, hogy a méhösszehúzódások hatására merültem a relaxációkba, vagy a relaxációk hatására következtek be a méhösszehúzódások… De mindegy is volt, biztosan tudtam, hogy csendesen, nyugalomban, lassan, de biztosan nyílik a méhszájam, és hogy ez a szinte észrevehetetlen békés folyamat már a “vajúdás” része. A szülés előtt egy nappal a nyákdugó is távozott, és egész napra megmaradt egy finom tágulási vérezgetés, ami hatalmas örömmel töltött el, itt éreztem igazán, hogy közeleg a nagy pillanat.

A szülés napján reggel nagyon kipihentem ébredtem, tele voltam energiával, és nagyon nagy vágyat éreztem arra, hogy relaxáljak.
Közben felgyorsultak az események. Miközben mélyen elmerültem a tudatalattimban, csak jöttek, és jöttek a méhösszehúzódások, és én, ebben a mélyen ellazult állapotban hálásan fogadtam őket. Közben a lassú légzés technikáját alkalmaztam, a hullámokhoz igazítva. Tettem, amit ösztönösen diktált a testem. Egy idő után azt éreztem, hogy a fitball labdára szeretnék ülni, és azon szeretném folytatni a relaxációt, egy idő után pedig a labdára támaszkodva ringatóztam tovább.
Nagyon nyugodtnak éreztem magam, azt éreztem, hogy átadtam magam a felsőbb erőknek, a Jóistennek, és már csak befelé koncentráltam. Elmentem zuhanyozni, és ahogy folyattam magamra a meleg vizet, az ősasszony barlangomban találtam magam ismét, és átadtam magam a hullámoknak… Egy pillanatra, amikor a tudatos énem visszavette az irányítást, átsuhant az agyamon, hogy ha most nem indulunk, akkor itt fog megszületni a fiam, a zuhanyzónkban… Ott nekem akkor az is mindegy lett volna, egyáltalán nem ijedtem meg.
Ezután nem beszéltünk többet az úton, legalábbis nem emlékszem. Az ősasszony barlangomban pihentem, és hullámoztam a méhösszehúzódásokkal, miközben azokra gondoltam, akiknek hálával tartozom, és akik hozzásegítettek ahhoz, hogy másodjára életemben átélhessem a csodát… Minden összehúzódással árasztottam magamból a hálát, cserébe úgy éreztem, hogy áramlik felém föntről a föld összes energiája…
Fél kettő körül értünk a kórházba, ekkor már az összehúzódások alatt halvány tolóingert is éreztem. A doktornőm mosolyogva fogadott, és egyből a szülőszobára kísért. Kórházi felvétellel nem kellett bajlódni, mert mindent papírt már előre kitöltöttünk. Kértem a vizsgálatot, hogy megerősítsen abban, hogy jól érzem, hogy a tágulás vége felé tartunk. Megerősített. Számokat nem mondott, csak annyit, hogy épp, hogy a pereme látszik a méhszájnak, Vince tökéletes helyzetben, a CTG fejet épp csak odaérintve, mondta, hogy gyönyörű a szívhang… A burok viszont még tartotta magát,
Párom simogatott, és masszírozta a gerincemet, és irányította a légzésemet. Átfutott az agyamon, hogy milyen ügyesen csinálja…
Ekkor, mivel már egyre sűrűbben jöttek a tolóingerek, a doktornő kérdezte, hogy milyen helyzetet szeretnék választani a kitoláshoz, mondtam, hogy szeretném kipróbálni a szülőszéket. Két összehúzódás között felsegítettek, de pár hullámzás után éreztem, hogy nem az igazi. Átfutott az agyamon, hogy lemásszak a földre, és négykézláb álljak, de mivel annyira sűrűek, és hevesek lettek ekkorra a méhösszehúzódások, nem akartam kizökkenni, és úgy gondoltam, nagyon sok energiámba kerülne ezt megvalósítani. És ezért amikor a doktornő, és a szülésznő villámgyorsan visszaalakította a szülőszéket ággyá, jött a mentő ötlet, az oldalt fekvés. Hozzá kell tennem, hogy egész várandósságom alatt valamiért ebben a helyzetben szerettem a legjobban lenni. Ahogy felvettem az oldalt fekvő helyzetet, azonnal nagyon jól éreztem magam. Annyira, hogy két hullám közben mintha egy-két percre el is aludtam volna. A doktornő felajánlott egy vizsgálatot, elfogadtam. Csak annyit mondott, hogy készen állunk, szívhang gyönyörű, de a burok még tartja magát. Még viccelődni is volt erőm, azt válaszoltam, hogy én azt sem bánom, ha burokban születik meg a kisfiam…
Aztán megérkezett az első… és én újra ott voltam az ősasszony barlangomban, és leborultam a természet gigantikus ereje előtt. Abban a pillanatban azt éreztem, ami annyira megmaradt az első csodálatos szülésélményem során is, hogy a világ összes női energiája érkezik meg hozzám, hogy valóban híd vagyok most, ég és föld között…
Az első tolóhullámmal megrepedt a burok is, és szivárogni kezdett -, majd a következővel kiáradt a magzatvíz, ahogy az ősasszony barlangom bejáratát is elmosták a tenger hullámai. Megsimogattam a fejecskéjét, majd párom, és doktornőm – akik iránt oly nagy szeretetet éreztem akkor, ahogy ott álltak, drukkoltak, és szívvel-lélekkel velem voltak – halk biztatására, valamint a szülésznőm gátvédelme mellett mély levegőt vettem, benntartottam, és lefelé irányítottam a légzés energiáját, hogy segítsek a kisbabámnak… Éreztem a testem kilökő reflexét, ahogy kibújt a fejecske, aztán még egy hullám, még egy mély légzés, és fél három után pár perccel könnyedén kicsusszant a parányi test…
Azonnal megfogtam, és a hasamra tettük. Azt az érzést nem lehet szavakkal leírni. Vince nem sírt. Élénken nézelődött, és apró hangocskákat hallatott, miközben mi könnyekig hatódtunk a párommal. Csak fölül takartuk be, miközben én is szabaddá tettem a mellkasom. Vince azonnal dolgozni kezdett a hasamon, és hatalmas mozdulatokkal feltornázta magát a ciciig. Mindez nem tudom mennyi ideig tartott, de abban az eufórikus állapotban minden perc óráknak tűnt, és minden óra perceknek. Közben a doktornő és a szülésznő csöndben félrevonultak, Vince szopizni kezdett, mintha mindig is ezt csinálta volna, és én újra éreztem a méhösszehúzódásokat, és perceken belül megszületett a méhlepény is.
A köldökzsinór már fehér volt, amikor én vágtam el, ahogy első kisfiam születésekor is, mert erre mindig szükségem van, hogy el tudjam búcsúztatni a várandósságom utolsó pillanatait…
Az aranyóránk csodálatos volt. Fél óra múlva meghozták a nagymamák Bencét, elsőszülött kisfiunkat, és a párom behozta a szülőszobára. Akkor váltunk együtt, nagy családdá. Bence megilletődve vette szemügyre kisöccsét, aki még magzatmázasan, csupaszon nézelődőtt a mellkasomon. Odafeküdt mellém az ágyra, a párom átölelt bennünket hátulról, és csak oldódtunk fel a pillanatban. A szülőszobába a sötétítő sötétkék redői között beragyogott a nap.

Kimondhatatlanul hálás vagyok, és nem győzök köszönetet mondani

• Kuharcsik Rékának, Hipnobirthing felkészítőmnek, az Örömteli szülés módszerének átadásáért, a rengeteg bátorításért, a tudásért, a hitért, és közös szülésfelkészítő relaxációinkért,
• doktornőmnek, Dr. Pepó Lillának, aki végig bízott bennem, és aki végtelen empátiával és szeretettel hagyta, hogy a maga természetességében bontakozzon ki a szülésem folyamata,
• Palotai Éva szülésznőnek, aki kedvességével, nyugalmával, és magabiztosságával minden pillanatban éreztette velem, hogy jó kezekben vagyunk,
• a János Kórház Szülészetének, és Újszülött osztályának, hogy elviselte az összes bogaramat, és egy kivételellel teljesíteni tudta az összes kívánságomat,
• Trosztel Adriennek (Babakukk Születésfotó), aki megszámlálhatatlan mennyiségű, csodálatos fotót, és videót készített a legszebb pillanatokról
• a drága páromnak, aki másodszor osztozott velem fiaink születésének csodálatos élményében, és aki annyi áldozatot hozott otthon, hogy felkészülésem teljes lehessen,
• elsőszülött kisfiamnak, Bencének, aki oly lelkesen, és a maga majd három éves bölcsességével várta velünk a kistesót,
• és végül, de nem utolsósorban drága kisbabánknak, Vincének, hogy együtt, közösen, kéz a kézben vittük véghez a nagy csodát.
Kívánok minden nőnek hasonlóan csodálatos szülésélményt!