Szüléstörténet 118, Juli baba

Májusban vettünk részt férjemmel az Örömteli szülés tanfolyamon, mely során megerősítést nyertem a hitemben, miszerint a szülést gyönyörű élményként lehet megélni, és nem feltétlenül túlélni. Körülbelül 3 évvel ezelőtt találtam rá a facebook hírfolyamon keresztül a Hypnobirthingre, és már akkor elhatároztam, hogy ha várandós leszek, mindenképpen szert szeretnék tenni a módszer adta tudásra.
A tanfolyamon való részvétel alatt és azt követően is rendszeresen gyakoroltam a szivárvány relaxációt, légzéstechnikát és vizualizációt. Közben folyamatosan éreztem, hogy sikerül megtalálnom azt a belső dimenziót, ami hozzásegít a szülés során a befelé figyeléshez, a külvilág kizárásához, hogy együttműködhessek a testemmel és a kisbabámmal :).

2019. július 24-én (a kiírt terminust megelőző napon) délután 5 körül (miközben próbáltam aludni, mert előtte éjjel éber voltam nagyon, és 4 órát aludtam) éreztem egy pukkanást a hasamban. Először azt hittem, hogy a beleim szórakoznak, majd 10-15 perccel később éreztem egy kis szivárgást. A mennyisége viszont nem volt meggyőző, szóval vártam egy órát, közben persze kiegészítettem a kórházi csomagot az 1-2 indulás előtt bepakolandó dologgal, illetve próbáltam ráhangolódni a relaxációk során megtanultakra. Egy óra múlva azért gyanakodtam már, hogy itt készülődik valami, de még mindig bizonytalan voltam, így felhívtam a szülésznőmet, Héber Juditot. Mondta, hogy másfél órát várjunk, majd ha továbbra is észlelem, és nem csökken, induljunk a kórházba, ahol egyértelműen megmondják majd, hogy menjünk vagy maradjunk. Így értünk be fél kilencre a szülőszobára, amikor a vizsgálat alatt teljesen egyértelművé vált, ez bizony magzatvíz, és már elkezdett rendesen elfolyni J.
A CTG mindent rendben mutatott, a méhszájam bő két ujjnyi volt, és az összehúzódások is szép lassan elindultak, kb. 10-15 percenként és max. egy menzesz erősségével. Aztán éjfél után már megmutatta magát az élesebb érzés is, amikor már teljesen befelé koncentráltam. Voltam zuhany alatt, kicsit labdán (előbbi szuper volt, utóbbi kevésbé volt kényelmes számomra), próbáltam minél inkább függőleges helyzetben maradni. Sokat álltam is valaminek nekitámaszkodva. Közben kb. óránként felmérte a terepet a szülésznő, hogy minden rendben-e, illetve amikor időnként CTG-re tett, kint is látta a monitort, így inkább kivonult, ne zavarjon minket.
Hajnal 2-3 fele kezdtek igazán magamba mélyedős érzéssé válni az összehúzódások, közben már férjem nyakába csimpaszkodtam mindig. Talán egy órácskát fekve is töltöttem, ami egyfelől pihentető volt, másfelől sokkal kevésbé tudtam a fájások élét ellazítani, szóval visszatértem függőlegesbe. Ekkorra már csak egy egészen kicsi méhszájam volt. Férjem utólag elmondta, hogy azt hitte, ott törik el a gerince, annyira ráengedtem a teljes testsúlyomat fájás közben (illetve annyira, hogy az összekulcsolt kezemben az idegeket is lezsibbasztottam, és két ujjam végét még 6 hétig nem éreztem J). Szóval tisztességesen kivette a részét a szülésből ő is :). Emlékszem, milyen erőteljes érzés volt, de így utólag visszagondolva teljesen kibírható, feszítő érzés, semmint fájdalom, pedig némely összehúzódás alkalmával volt, hogy kicsit kizökkentem, és kevésbé tudtam ellazítani a testem.
Az orvos kb. 4-5 körül érkezett a szülőszobára (mikor már eltűnni látszott a méhszáj). Megvizsgált, és már igazán a célegyenesben voltunk, egészen pontosan 10 fájásra a kitolástól (azért tudom ilyen pontosan, mert a méhszáj pereme volt már csak éppen meg, és Julika “szerény” fejkörméretének (36 cm) átsegítése miatt javasolta az orvos, hogy 5-5 összehúzódás alatt a bal, illetve jobb oldalamra feküdve helyezkedjek, hogy a méhszáj teljesen eltűnjön). Ekkor abszolút feküdni esett már csak jól, elfáradtam a függőleges helyzethez.
Itt az idő nálam teljesen érzékelhetetlen volt már, kiderült pl., hogy az egyik baba, akit hallottunk felsírni közben, 13 perccel született korábban, mint Juli, de nekem onnan még kb. 2 órának tűnt a folyamat JJ).
Végül 5-10 (erre nem emlékszünk teljesen) tolófájást követően 5.44-kor megszületett a mi kis Julikánk, pontosan a kiírt dátum napján, 3450 grammal, 52 cm-rel.
A szülésznő és az orvos is nagyon támogatóak voltak, nem levezették, hanem kísérték a szülést. Életem eddigi legszebb, legmeghatóbb élménye lett Juli születése azáltal, hogy sikerült mentálisan felkészülnöm, és teljes mértékben ráhangolódnom a folyamatra, és szerencsére semmiféle komplikáció sem adódott. Csak egy icipici gátmetszésre volt szükség (a szülésznő egyébként aktívan masszírozta a területet, illetve otthon is végeztünk gátmasszázst, így szerencsére tényleg csak egy kis vágás lett a vége, a gátvédelemhez nem volt elég rugalmas a terület, de erre készültem is lélekben, illetve az egészből semmit nem éreztem, és a szülést követően is teljesen komfortosan mozogtam, ültem).
A szülés alatt nem volt szükség tehát semmiféle beavatkozásra, minden ment a maga ritmusában, pedig olykor elveszett a rendszeresség az összehúzódások erősségét és időtartamát illetően. Sőt, miközben egy órát feküdtem időnként elbóbiskolva, a fájások gyengültek, ritkultak. Elképzelhető, hogy sok orvos ilyenkor rutinszerűen beadja az oxitocint. A szülésznőm viszont hagyott nekem, illetve a testemnek és a babának egy kis gondolkodásnyi időt. Utólag bebizonyosodott, hogy ezt a szervezetem ki is használta, és a pihenő után új erőre kaptam, rendeződtek az összehúzódások, és haladt minden a maga háborítatlan útján. Talán pont erre a pihenésre volt szükség a véghajrához. Utólag visszagondolva nagyon gyorsan elrepült az egész éjszaka, fel sem merült bennem, hogy fájdalomcsillapítást kérjek, sőt, a természetes módszerek közül sem próbáltam ki mindent.
Hihetetlenül jó érzés visszagondolni, néhány hétig igazán elérzékenyültem minden emlékfoszlány hatására, és azt éreztem (illetve érzem most is), ismét át szeretném élni a szülést.

Férjem számára is az aktív jelenlét, segítség mellett életre szóló élmény volt, az ő sorait is idézném:

“Az utolsó hetek, napok egyre nagyobb izgalommal töltöttek el, napról napra egyre többet járkáltam fel-alá, nem tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy vajon melyik nap érkezik, hogy fog kinézni, milyen lesz a hangja, mekkora lesz stb. Hiába tudtuk, hogy bármelyik nap elindulhat kifelé a leányzó, a szerda délutáni csendes pihenőt úgy kezdtük, mint mindig. De ahogy lefeküdtünk, Anita egyszer csak azt mondta, hogy fura pukkanást érzett a hasában, és bár szinte egyértelmű volt, hogy ezt a burokrepedés okozta, mégis olyan hihetetlennek tűnt, hogy elérkezett az idő. Már akkor nagyon misztikus és megfoghatatlan érzés kerített hatalmába. Kicsit olyan volt, mintha hosszú idő óta ülnék a világ legizgalmasabb vonalvezetésű hullámvasútjának kocsijában, és most végre el is indítják azt. Teljesen más üzemmódba kapcsoltunk, Anita arcán megváltoztak a vonalak, mosolya sejtelmes lett, mindemellett viszonylag kimért tempóban dobtuk össze a szendvicseket és a maradék kórházi cuccot. Fél 9 körül értünk a kórházba, szeretetteljes légkör fogadott, a fertőtlenítő- és babaszag egyből a hatalmába kerített. Anitát egyből CTG-nek vetették alá, kint várakozva azon járt az eszem, vajon hazamegyünk még? Vagy ez már tényleg AZ, és maradunk? Pár perc múlva kaptam is a chatüzenetet, miszerint maradunk, ugyanis Anitám vize mind a vizsgálóasztal alatt landolt. Innentől nem volt megállás: lementem a cuccokért az autóba, belaktuk a szülőszobát hamar, beraktam a HypnoBirthing meditációk alatt hallgatott összeállítást, átöltöztünk, ettünk-ittunk, és közben szépen kezdtük magunkat átadni a még nem túl sűrűn, de határozottan jelentkező fájásoknak. A szülésznő rendkívül kedves, szakmailag felkészült volt, miközben az idő nagy részében hagyott minket kettesben, nem ugrált be ötpercenként. Anitával hol többet, hol kevesebbet beszélgettünk, én úgy érzem, sikerült kialakítanunk egy olyan összhangot erre a pár órára, amilyenre vágytunk. Segítettem, ahol tudtam, de megpróbáltam nem tolakodó lenni. Egy órácskát a zuhany alá is beült, locsolgattam a melegvízzel. Aztán éjfél elmúltával egyre inkább az ágy felé orientálódtunk, az izgalom kezdett keveredni a nagyon erős álmossággal, 1-2 óra körül el-elbóbiskoltam. A hajnali erősebben és sűrűbben jelentkező fájásoknál azonban egyre nagyobb szükség volt rám, Anita az állva nyakamba csimpaszkodást vélte a legmegfelelőbb póznak a méhösszehúzódások idejére, egy kis kóstolót kaptam ezáltal én is a szülés energiaigényéből. Csak ámultam és bámultam az ősasszonyt, ahogy a földöntúli tekintetével, és az addig nem tapasztalt hangok, mozgások alkalmazásával készíti fel magát a nagy eseményre. Anitára tekintve olyan volt, mintha a nő magában hordozná ezt a “szülést végigkísérő programot”. Itt volt olyan érzésem, hogy bizony, ez már az a pont, amit a férfi még elképzelni sem tud, nemhogy átélni. De ez így van jól, eddig is tiszteltem a másik nemet, de ezek után… Őrületes, na. Hát ami még ezután következett: a kitolási szak. Ezen a ponton már én is másállapotba kerültem, kizárólag Anita arcát, és a táguló kaput néztem. A tolásoknál olyan erővel húztam Anita tarkóját, hogy napokig izomlázam volt. A fej megjelenése, a fokozatosan kibújó kis kobak látványa semmihez sem hasonlítható. És a megérkezés… Most is csak sírni tudok, leírni képtelenség, nem is részletezem.”