Szüléstörténet 123, Zéti baba

Mindenképp szerettem volna írni egy hosszabbat, de előbb megvártam amíg kicsit feldolgozom ezt a hatalmas életeseményt. Még így is kellett egy kis idő, hogy igazán csodálatos volt, annyi minden gondolat kavargott a fejemben. Szinte minden nap beszélgetünk a szülésünkről a férjemmel, minden nap szóba kerül egy-egy apró részlet, amire én nem is emlékeztem.

Azt előrebocsátanám, hogy állami kórházban szültem, ahol emberségesen bántak velünk. Mindent megkaptunk, amit emberileg lehetett biztosítani, és mindent, amit a protokoll engedett. A többi hiánya pedig a fentiek miatt nem is hagyott bennem semmiféle hiányérzet.

Az Örömteli szülés tanfolyam és a sok relaxáció nem csak a szülésben segített nekem, nekünk, hanem a tudatos elcsendesedésben is. A harmincadik hét körül kiderült, hogy elkezdett puhulni, tölcséresedni a méhszájam, a biztonság kedvéért -mivel még elég idejekorán voltunk- amíg minden fertőzést és gyulladást kizárt az orvosom, be kellett feküdnöm pár napra a kórházba. Kiderült, hogy nincsen semmi gond, készül a testem, de azért több pihenésre intett, nehogy tovább alakuljon a méhszáj. Ekkor a korábban vizualizáltak helyett elkezdtem tudatosan egy zárt tulipánra koncentrálni, ahogy magában óv minket a kisbabánkkal együtt, és jó szorosan körülölel minket. Természetesen ilyenkor az ember rendkívül feszült, legalábbis én nem vagyok kórházhoz szokva, kifejezetten nehezen viselem az ottani tartózkodást, ez a ctg eredményeken is jól látszódott, rögtön elkezdett keményedni a pocakom. Ahogy figyeltem a légzésemre, a keményedés elmúlt. Ott már tudtam, hogy sokkal többre képes az elménk, mint gondoltam volna. Öt héttel később voltunk kontroll vizsgálaton, ahol megállapították, hogy nem, hogy romlott volna a helyzet, de a tölcséresedés eltűnt. Teljesen eltűnt. Azt hiszem itt éreztem először igazán, hogy képes leszek mindenre, amit elterveztünk, hiszen a testem csodásan tudja, mi a dolga, és a Babánk is abszolút figyel ránk – hiszen nagyon sokat beszélgettünk vele ezidő alatt is.

A következő hetet még zárt piros tulipánnal vizualizáltam, majd február 23-án, amikor végleg beköltözünk az első közös, saját otthonunkba, és az utolsó apróság is a helyére került, az esti filmezés alatt is váltottunk pár szót Zétivel. Mondtuk neki, hogy már biztonságban vagyunk, a csodás otthonunkban, innentől kezdve bátran jöjjön y amikor jónak érzi, mi készen állunk. Megköszöntük neki, hogy türelmes volt eddig, annak ellenére, hogy a várandósságom alatt nagyon sok teendőnk volt. Kinyílhat a tulipán, már rendben leszünk.

Éjfélkor amikor elmentünk aludni, ahogy bemásztam az ágyba, elfolyt egy kisebb adag magzatvíz. Rögtön felpattantam, már elindult a forgatókönyv a fejemben, a férjem még édesen nyugtatott, hogy ez előfordul, nincsen semmi baj (: , majd nagy loccsanással ég újabb adag magzatvíz ömlött a padlóra. Itt ő fagyott le, láttam rajta, hogy most állt össze a kép. Biztonság kedvéért azért hangosan nyugtáztam az eseményeket: ‘Szülünk!’.

Kórházi protokoll miatt azonnal el kell ilyenkor indulni, de ott még 24 órát várnak az első összehúzódásra, így nem tartottam attól, hogy idejekorán bármi felesleges rutin beavatkozás történne, bár az igazat megvallva, biztos voltam abban, hogy nem kell nekünk sokat várni, amíg elindul a buli. Negyven perces utunk során már valamiféle készülődést éreztem, Zéti egy-egy rúgásából észleltem, hogy ő már helyezkedik, készülődik, hogy megszülessen. Mosolyogva mentünk a kórházba, az utolsó kettesben töltött utunk minden percét próbáltam elraktározni. Még az sem tudott megzavarni minket amire abszolút nem számítottunk, hogy látogatási tilalom van, és csak a szülőszobára jöhet be velem a férjem, ahogy besétálok az osztályra, egyedül leszek.

Felvételkor még nem volt bent az orvosom és a szülésznőm, az ügyeletes orvos vizsgált: egy ujjnyi vaskos méhszáj, itt még nem lesz semmi, főleg, hogy nem voltak rendszeres összehúzódásaim. Ez negyed kettő magasságában lehetett. Feküdjek le, aludjak, erre még sokat kell várni. Még egy üzenetet váltottunk a férjemmel, majd elővettem a masszázsolajat amivel minden relaxációt gyakoroltam, és a hanganyag mellett elkezdtem tudatosan kizárni minden tényezőt, ami teljesen máshogy alakult addig, mint korábban szerettem volna. Igyekeztem elfogadni és elengedni mindent, amin nem tudok változtatni, és dolgozni azon, amin igen. Közben beszéltem a Babánkhoz, éreztem, hogy készülődik. Nem kellett sokat várni, hamarosan felgyorsultak az események, felkapott a tornádó, és kevesebb, mint egy óra múltával már ötperces összehúzódásaim voltak. Mindegyiket egy új állomásként éltem meg, igyekeztem tartani a légzést, és hol fekve, hol állva vagy ülve átengedni magamon ezt a hatalmas erőt. Fél három körül, amikor már háromszor hánytam, bejött az ügyeletes szülésznő, na onnantól kezdve mindenki őrült kapkodásba kezdett rajtam kívül: háromperces összehúzódások, valamivel több, mint 3 ujjnyi méhszáj, senki sehol, én pedig gondolatban a nyíló piros tulipánban viseltem a hullámokat.

Közben a férjem elment a szülésznőért, az orvosom is szaladt be, én pedig átmentem a szülőszobába, ellenőrizték a babát is. Amikor megérkezett a kis csapatunk, kezdtem érezni, hogy itt már nehezebben viselem a feladatokat, ismét hánytam kétszer. A szervezetemben hatalmas erők dúltak, a baba is minden rúgásával segítette a munkámat. Szóltam, hogy már kezd felülkerekedni rajtam a folyamat, szeretnék kádba menni, a szülésznőm pedig mosolyogva közölte, hogy itt már kár volna, hiszen már itt a feje. Innentől már összefolynak az emlékeim, tényleg magával ragadott az egész, és a tudat, hogy hamarosan látjuk a kisfiunkat.

A férjem masszírozta a derekam, a szülésznőm biztatott és simogatott, fogta a kezem, az orvosom is mindig erősített, emlékeztettek a légzésre. 2020.02.24-én, 4 óra 40 perckor sikeres gátvédelemmel, beavatkozások nélkül, beöntés, oxitocin, vágás, szakadás, minden egyéb nélkül, Apa jelenlétével és támogatásával megszületett a Kisfiunk, családdá váltunk.

Csodálatos élmény volt úgy világra hozni a babánkat, hogy közben nem azt éreztem, hogy nekem micsoda szörnyű ott szenvednem. Nem azt mondom, hogy nem fájt, de nem elviselhetetlen, kínzó fájdalomként éltem meg, hanem egy hatalmas ősi erőként, ami által anyává válthatok. Örülök, hogy átélhettem, és így kaptam egy nagyon szép átmenetet a várandósságom és az édesanya-létem közé. Már közben is úgy éreztem, hogy akármikor újra csinálnám. A szülés után a saját lábamon, mosolyogva átsétáltam a szobámba, elmentem zuhanyozni, és már kopogtattam is a csecsemő osztályon, hogy szeretném a babát rooming-in keretei között magamhoz kérni.

A férjem hihetetlenül büszke tekintetét még mindig látom magam előtt, a szülésznőm és az orvosom elismerését is jó volt bezsebelni. Én pedig nagyon hálás vagyok a munkájukért, hogy mindez így sikerült, hiszen az ő jelenlétük is kellett. Azt viszont sosem éreztem közben, hogy vezetnék a szülést. Békésen és kellő jelenléttel kísérték.

Amit minden várandós anyának mondanék: sportoljanak, meetingeljenek sokat a babával, éljék meg a babavárást amennyire csak tudják, és akárki akármit mond, nem lehet túl sokat készülni.

Hálásan köszönjük a Szigetvári Kórházban Dr. Szira Márta szülészorvosnak, és Kiss Jolán szülésznőnek a támogató jelenlétüket!

Köszönjük Réka az erőt és a tudást, ami elindított az idáig vezető úton! Hálásak vagyunk érte, enélkül biztosan nem így ment volna. Ezt az élményt pedig életünk végéig a szívünkbe zártuk!