Szüléstörténet 141, Leo baba

A szüléstörténetemhez szorosan kapcsolódik a fogantatás története is, mivel több, mint két év próbálkozás után sikerült csak teherbe esnem a harmadik inszeminációnak köszönhetően. Nem volt könnyű két év, hiszen a férjem munkája miatt éppen külföldre költöztünk, ahol az egész életemet, karrieremet, mint pszichológus elölről kellett kezdenem.

A szüléssel nagyon határozott elképzelésem volt. Az Örömteli szülés tanfolyamot már akkor kinéztem, amikor még csak álmodoztam arról, hogy ez egyszer velem is megtörténhet. Furán hangzik, de legalább annyira vágytam arra, hogy a szülést megélhessem, mint amennyire magára a babára. Elolvastam a világon minden létező irodalmat, gyakoroltam a meditációkat, hallgattam a megerősítő gondolatokat, írtam a hála mondatokat, mint egy szorgos kis diák. Nagyon akartam a természetes szülést. Talán azért volt ennyire fontos, mert úgy éreztem, ha már természetes úton nem tudtam teherbe esni, akkor legalább a szülést át akarom élni, annak minden ősi erejével és fájdalmával…

Az élet azonban máshogy gondolta. A terhességem kezdetétől fogva rossz helyen helyezkedett el a méhlepényem, de az orvosom mindvégig azt mondta, hogy ez még változhat, minden rendben. A 35. héten gyanakodni és félni kezdtem, hogy mi van akkor, ha ez mégis így marad. Ekkor megkérdeztem egy itteni szülésznő barátnőmet, valamint Rékát, és mindketten azt mondták, hogy sajnos valószínűleg az elhelyezkedése kizárja a természetes szülést, barátkozzak a császár gondolatával… Hideg zuhanyként ért. Ugyan hirtelen elkezdtem utánajárni és olvasgatni a császármetszésről, de a lelkem mélyén még mindig nagyon bizakodtam. A 37. héten az orvosom az utolsó konzultáción végre kimondta az ítéletet: császármetszést javasol.  Május 21. van, én pedig június 7-re voltam kiírva, lehetetlen, hogy már a jövő héten megérkezzen Ő. Ráadásul egy programozott császárnál kevés kiábrándítóbb dolgot tudtam elképzelni. Mivel az elmúlt két konzultáción már egyáltalán nem voltam beszámítható és kedves az orvossal, így a férjem kapta azt a feladatot, hogy ha már császár, akkor bizonyos dolgokat harcoljon ki nekem, mint például hogy ne vigyék el a babát egyből, hanem tegyék rám, amíg még varrnak, valamint hogy ne maradjon felügyelet nélkül, nehogy indokolatlanul tápszerezni kezdjék. Bevallom sírva jöttem ki a rendelőből, ami óriási pocakkal egy meddőségi klinikán azért igencsak bizarr látvány lehetett. Ha egy évvel előtte látom magamat, amikor még én is a reménykedve várakozók közé tartoztam, valószínűleg nem veregettem volna meg a saját vállamat. De akkor abban a helyzetben, nagyon elkeseredett voltam, és nem tudtam elmagyarázni senkinek a megmagyarázhatatlant, azt a vesztéséget, amit a természetes szülés elvesztése jelentett számomra. Hazaérve próbáltam megnyugodni, de tudni kell, hogy rettegek a tűtől és minden orvosi beavatkozástól, sosem volt még részem szinte semmi ilyesmiben, a kezemet sem törtem el még soha. Iszonyú bűntudatot éreztem, és nem akartam, hogy a babám ebből bármit érzékeljen, mert nem rá voltam mérges, igazából ő jó helyen volt és mindent jól csinált. Az bántott a legjobban, hogy végig nem erre készültem, mert ha tudom előre, akkor fel tudtam volna készülni, de így annyira váratlanul ért az egész.

Ennél már csak az volt váratlanabb, hogy miután este lefeküdtünk aludni, éjfél után nem sokkal elfolyt a magzatvíz. Megijedtem, mert azt mondták a méhlepény miatt veszélyes, ha magától indul be a szülés, de a lelkem mélyén nagyon boldog voltam, hogy kisfiam akkor születik meg, amikor ő szeretne, és ha most van itt az idő, akkor most van. Éreztem, hogy minden rendben lesz. A kisfiam még ezt is elintézte nekem, hogy ha már császár, legalább ne programozott legyen. Így hát a félig össze készített kórházi csomagommal elindultunk a kórházba. A férjem mondogatta, hogy nem biztos, hogy szülés lesz (először nem voltunk benne biztosak, hogy ez tényleg magzatvíz), de én tudtam, éreztem, hogy itt az idő. A kórházban kaptunk egy szobát és mivel éjszaka volt közel öt órát vártunk, mire reggel lett és bejött az orvos is. Abban az öt órában egy sötét kórházi szobában, ketten összebújva a férjemmel egy kórházi ágyon vártuk a kisfiúnk érkezését miközben kezdődtek az apróbb, de még elviselhető fájások, hallgattam a playlistet, amit a természetes szülésre állítottam össze és egy kicsit sikerült megélni azt, amire legbelül annyira vágytam. Aztán reggel lett, felkelt a nap, jöttek az ápolók, az orvos. Sajnos ez a része innentől nem volt annyira álomba illő, mert nem tudtam mikor mi fog pontosan történni, a vírus miatt mindenki maszkban, mi alapból sokkban, sokszor alig értettem mit mondanak spanyolul a maszkok és a stressz miatt, majd közölték, hogy a férjem csak a műtét kezdetekor jöhet be, így egyedül kell megkapnom az epidurális érzéstelenítést, amitől szó szerint az egész testemben remegtem, annyira féltem. Az orvosom kezét szorítva éltem csak túl (egyébként nem fájt, de ezt nem tudtam előre és teljesen önkívületi állapotban voltam), majd bejött a férjem, akit alig ismertem meg a maszkban, de akkor kicsit megnyugodtam, hogy tényleg rendben lesz minden. Elkezdődött a műtét és hihetetlen gyorsan kivették a kisfiamat, aki olyan gyönyörű volt, majd letették mellém (pedig nem ez a kórházi protokoll). Ekkor már a maszkomat is levettem, nem érdekelt semmi, csak hogy végre ott van… Még egy közös fotóra is futotta rólunk hármunkról. Később elvitték vizsgálni, de a férjem szerencsére mindenhova tudott menni vele. Három napig voltunk a kórházban, ahol a férjem is bent tudott aludni velünk, egy percre sem engedtem el magam mellől Leót.

Szerintem én voltam az egyetlen anyuka a kórházban, aki kizárólag anyatejjel táplált, és aki végig a gyermekével volt. Úgy éreztem, hogy a teherbeesés és a szülés után már nem engedhetem meg magamnak, hogy a szoptatást és az anyatejes táplálást is „elvegyék tőlem”. Ezt végre tényleg jól akartam csinálni, úgy ahogy elterveztem.

Hálás vagyok, hogy a kisfiam és én is egészségesek vagyunk. Hálás vagyok, hogy egy kicsit megélhettem milyen, amikor beindul egy szülés, milyenek lehetnek a fájások/hullámok. Hálás vagyok, hogy abban az öt órában átélhettem azt, milyen lehetne a vajúdás. Hálás vagyok, hogy Leó eldönthette, mikor akar érkezni. Hálás vagyok, hogy a körülményekhez képest, amit a váratlanság, a felkészületlenség és a vírus okozott még mindig egy egészen jó szülésélményem lett, bár korántsem olyan, mint amilyet elterveztem. Dehát, mint tudjuk, egy szülésnél nem mi tervezünk… Hiszem, hogy így kellett történnie. Remélem, hogy a jövőben megadatik még legalább egyszer a várandósság és talán vele együtt egy másfajta szülésélmény is.

Online vettem részt az Örömteli szülés tanfolyamon. Iszonyatosan hasznos volt.