Szüléstörténet 227, Zsófia baba

Azt gondolom gyönyörű terhességem volt, semmi komplikáció, semmi kellemetlen tünet az első trimeszteri émelygést leszámítva. A szüléssel kapcsolatban körültekintően kikérdeztem a barátnőimet, rokonokat, ismerősöket, gyakorlatilag mindenkit. Szóval a kutató eredményem az lett, hogy  az a kórház talán a legemberségesebb a háborítatlan szülésre, ahol az orvosom is dolgozik.

Szóval azt mondta az orvosom, hogy ha nem indul meg magától a baba, akkor vasárnap este meg kell indítani a szülést, mert akkor leszünk 40+6 naposak, és az  a maximum ameddig várhatnak. A maradék 3 napban reménykedtünk és mindent megtettünk, hogy beinduljon magától  a szülés, minden praktikát bevetettünk, de nem sikerült.

Már  amikor először felmerült, hogy indítják tájékoztatva lettem, hogy apa nem lehet mellettem, csak a  végén. Úgy gondolom a férjemnek ott lett volna mellettem a helye, nem fair, hogy teljesen egyedül  voltam. Emiatt nehéz volt bemenni a kórházba, de próbáltam arra koncentrálni, hogy ez szükséges ahhoz, hogy  végre a kezemben tarthassam a kisbabánkat.

Nagyjából fél órát lehettünk együtt, aztán a férjemet elküldték haza. Többször rákérdeztünk, még aznap este is, de hajthatatlanok voltak, mennie kellett. Ha most lennék ott  újra, egészen biztos vagyok benne, hogy keményebben küzdenék azért, hogy maradhasson, hisz jogunk  van hozzá. Nehéz volt nélküle az  éjjel, főleg olyan 2-3 óra körül, amikor erősödtek a fájások.

Miközben helyezték fel a ballont a doktornő, véletlen megrepesztette a  magzatburkot is, így elfolyt a magzatvíz.

A  szülésznő meg az orvos nagyon sürgölődtek, akkor tudtam meg, hogy amúgy a ballon még nincs fent…  de már vér volt mindenhol. Pedig előtte megbeszéltük, hogy kevés vérveszteséggel kell megúszni, mert nem lehetett tudni, hogy negatív vagy pozitív-e az ellenanyag  eredményem. Ez is egyike volt a gondolatoknak  amik jöttek, hogy túl sok a vér, ennek nem szabadna így lennie.  Azt mondták minden halad  tovább a terv szerint, menjek vissza a szobába, pihenjek. Előre  felkészítettek, hogy ne ijedjek meg, hogy véres a magzatvíz, az csak azért van, mert felsértették a  méhszájamat. Én ekkor már csak imádkoztam, hogy igazuk legyen, és valóban csak onnan származzon a  vér, és nem engedtem meg magamnak, hogy elkezdjek mozizni, hogy mi lehet még… Az akkor egyáltalán  nem segített volna, úgyhogy igyekeztem nyugodt maradni.

Érdekes, hogy bár tudtam, hogy az indított szülések nagy százalékban végződnek császármetszéssel,  nem különösebben agyaltam ezen, valahogy egészen biztos voltam benne, hogy hüvelyi úton fogom  világra hozni a babánkat.

Feltettek ctg-re, megnéztük hogy van a lánykánk, de őt szerencsére nem nagyon hatották meg a  történések, vagy legalábbis jelét nem adta ennek. Engem nagyon megnyugtatott, hogy hallottam a  szívhangját és tudtam, hogy minden rendben van vele, jól van.

Ekkor még nagyon enyhe fájásaim voltak. Kellett idő, hogy megnyugodjak, ezért  aludni nem tudtam. Megcsináltam hát a szivárvány meditációt, ami segített jobban befele figyelnem, a  babára hangolódni. Beszélgettem vele kicsit, hogy meg tudjuk csinálni, együtt menni fog és, hogy  nagyon ügyes eddig. Zenét hallgattam, aztán amikor erősödtek a fájások járkáltam kicsit, leguggoltam,  előre hajolva támaszkodtam az ágyon, ringattam a csípőmet, ahogy tanultam. Igyekeztem a gravitációval  segíteni a kislányunknak. Figyeltem a légzésre, és elképzeltem a virágot ahogy nyílik. Nálam volt a nyíló  virág videó, azt is néztem sokszor. Viszonylag gyorsan ment az idő, és ha lefeküdtem rettenetesen erősek lettek a fájások, kibírhatatlannak  éreztem, így inkább csak feljebb állítottam az ágy támláját, és a lábamat lelógatva egy nagy párnára  támaszkodva bóbiskoltam.

Kicsit megkésve bár, de hajnal 4-kor megkaptam az antibiotikumot.

Később megcsináltam ismét a szivárvány meditációt, az nagyon sokat segített, ellazultam teljesen.  Aztán pedig csak vártam, hogy 6-fél 7 legyen és írhassak a férjemnek. Addig csak sodródtam az árral, a  fájásokkal, lélegeztem, elképzeltem a virágot, ahogy nyílik, szóval mindent, amit tanultam. Igazából ahhoz képest, mint amire számítottam egész gyorsan elment az idő.

A férjem 3/4 7-kor érkezett meg, és én már nagyon vártam, megnyugtató volt, hogy velem volt,  támogatott lelkileg és segített mindenben. Adott inni, hozott zoknit amikor fáztam, fogta a kezem a  fájásoknál, csinálta az érintőmasszázst, segített fogat mosni, elkísért a mosdóba, húzta az infúziós  állványt, stb. Ekkor már sűrűsödtek és erősödtek a fájások.

 

Jó volt, hogy végre békén hagytak vele, mert ezt viszont már a  várandósságom elején elhatároztam, hogy én fájdalomcsillapítás nélkül fogok szülni.

Nagyjából óránként 10-15 percet ki tudtunk könyörögni, hogy felállhassak, elmehessek mosdóba. Ebben  is segített a férjem, lekommunikálta a személyzettel. Nem örültek neki, mert le kellett venniük a ctg-ről  de ilyenkor tudtam kicsit járkálni, leguggoltam, állva ringatatam a csípőmet, illetve előre dőlve  támaszkodtam az ágyon. Aztán valamikor kaptam szintetikus oxitocint, de már nem emlékszem pontosan mikor.  Fél 9 körül jött megvizsgálni az orvos, akkor voltam 6 centire kitágulva. Azt mondta szépen haladunk,  teljesen jó így.

És innen piszkosul felgyorsultak az események – legalábbis én így éreztem. Rettenet erősek lettek a  fájásaim, beütött az oxitocin, néha azt hittem el fogok ájulni a fájdalomtól és ezen egyáltalán nem  segített, hogy feküdnöm kellett. Ekkor már csak nagyon minimálisan tudtam/akartam kommunikálni,  befelé figyeltem. Felidéztem a szülésfelkészítő meditációkat és igyekeztem a nyíló virágra gondolni, de  bevallom őszintén voltak néha olyan erős fájásaim, hogy már nem tudtam teljesen arra fókuszálni.  Azt előre elhatároztam, hogy én nem fogok üvölteni, kiabálni, de sajnos ez nem jött össze, bizony  kicsúszott néhány, de ez a szintetikus oxitocin “áldásos” hatásának és az endorfin hiányának volt  betudható, legalábbis én ennek a számlájára írtam.

Aztán talán valamikor 9 óra utánhirtelen nagyon megindult az a bizonyos “kakilós” érzés, na akkor értettem meg igazán  mire gondoltak. Mondtam a férjemnek, hogy most gyorsan szóljon nekik, hogy jön a baba. Hirtelen  nagy lett a “tömeg” – ami igazából két szülésznőt és 3 orvost jelentett, de nekem tömegnek hatott – és  nagyon rohant mindenki. Emiatt kérdeztem, hogy mi az mi történik. De akkor felhúzatták  a lábam a hasam mellé és mondták, hogy akkor most szülünk. Nem tudom mennyire voltam asszertív de  itt megkértem őket, hogy gátat ne vágjanak. Diktálták, hogy mély levegő, bent tart és közben nyom. Na  ebbe kellett kb két nyomás mire belejöttem, hogy ne fújjam ki reflexből a levegőt, és azért igyekeztem  nem nyomni, hanem inkább lelélegezni a babát, vagy a kettőt egyszerre. Nem tudom hány tolófájás volt,  de az egyik után mondták, hogy a következővel meglesz a baba. Na itt egy örökkévalóságnak  tűnő idő telt el. És amikor jött a fájás, akkor hirtelen indíttatásból nem csuktam be a szemem ahogy  mondták, mert látni akartam, ahogy kibújik a kislányunk. Ezt sose fogom elfelejteni. Lila volt, nyálkás,  de ő volt a legszebb. Felsírt, de nem kétségbeesetten és fülsüketítően, nem is hosszan, hanem épp csak  jelezve, hogy hello megérkeztem.

A hasamra tették, majd pár perc alatt megszültem a lepényt aztán  elvették rólam a babánkat, hogy elvágjuk a köldökzsinórt.

Szóval tulajdonképpen 6 centis méhszájtól odáig, hogy a hasamon volt a lányunk alig több, mint egy óra  telt el, október 2-án 9:41-kor makk egészségesen jött világra.

Aminek nagyon-nagyon örültem, hogy sikerült hüvelyi úton, gátvédelemben, fájdalomcsillapítás nélkül  megszülnöm a babánkat, és hagyták, hogy megszűnjön a köldökzsinór lüktetése és csak utána vágtuk el.  Ezek, és az, hogy láttam világra jönni mind feledtetik, illetve kárpótolnak azért, hogy tulajdonképp  semmi sem valósult meg abból, amit elterveztem, vagy amit szerettem volna.

 

Alapból nem  természetesen indult be a szülés és nem vajúdhattam, illetve szülhettem vízben, vagy guggolva, térdelve.  Viszont viszonylag háborítatlanul vajúdhattam, nem jártak a nyakunkra és nem vizsgálták folyamatosan  a méhszájamat, csak 2 alkalommal, amikor muszáj volt.

Tulajdonképp két dolgot nem szerettem volna: háton fekve és szintetikus oxitocinnal szülni. Viszont  ennek ellenére nem traumatikus, hanem egy jó élményként marad(t) meg bennem, és valószínűleg azért,  mert tudtam előre, hogy így lesz és készültem rá lelkileg, próbáltam a jóra koncentrálni. A gátam ép maradt, viszont a hüvelyem repedt, amit sajnos össze kellett varrni. Onnantól, hogy végre abbahagyták, tisztán volt másfél óra háborítatlan aranyóránk, mi maga volt a  csoda.

 

Összegészében hálás vagyok ezért a szülésért, mert bár egyáltalán nem olyan volt, mint elterveztük. A maga nemében szép volt és mindketten egészségesen kerültünk ki az egészből. Tudtam hasznosítani a tudást, amit összeszedtem,  és a sok gyakorlásnak is meglett a gyümölcse.

Ezúton szeretnénk neked megköszönni mind az Örömteli szülés tanfolyamot, mind pedig a szülésfelkészítő meditációkat. Ezeknek köszönhetően én egyáltalán nem féltem a szüléstől, nyugodt voltam és nem szorongtam például attól sem, hogy nem lesz ott az orvosom, illetve, hogy milyen lesz a személyzet aznap.

Végtelenül hálásak vagyunk neked!