Szüléstörténet 48, Héder Éva
Kedves Réka!
Örömmel értesítelek Téged, hogy megszületett a kisfiúnk, Bence, november 21-én, 03.25-kor, természetes, gyors, komplikációmentes szülés-születésélménnyel, gátvédelemben, orvosi beavatkozás és fájdalomcsillapítás nélkül a János Kórházban.
Szeretnénk nagyon hálás köszönetet mondani mindazért, amit Tőled tanultunk, és boldogan osztom meg az élményeimet Veled, és a többiekkel, mert a szülésemnek az a pár órája életem legnagyobb élménye volt, és lesz is örökké.
Hogyan is indultunk? Az egész várandósságom problémamentes volt ugyan, de azért, hogy a kisbabám kiegyensúlyozottan jöjjön a világra, az elejétől fogva próbáltam mindent elkövetni: jártam magzatkommunikációs tréningekre rendszeresen, jógáztam, és beszéltem hozzá, amikor csak lehetett, ezzel ellensúlyozva, hogy majdnem a hetedik hónap végéig dolgoztam, költöztünk, nagyon pörgős időszakot éltünk.
Az első pozitív tesz óta tudtam, hogy szeretném természetes módon megszülni gyermekemet, ha egy mód van rá, és szerencsére sosem tartoztam azok közé, akik félnek a szüléstől. De járva a kórházi szülésfelkészítőkre, és másokkal beszélgetve egyre szomorúbb lettem, hogy manapság az “oxitocint nem lehet megúszni”, a “gátmetszés első szülőknél elkerülhetetlen”, “a fájdalom elviselhetetlen fájdalomcsillapítás nélkül”.
Talán sokat elmod, hogy a környezetemben nincs egyetlen nő sem, aki orvosi beavatkozásoktól mentesen, nem császármetszéssel fejezte volna be a szülést, vagy egyenesen ne a tervezett császármetszést “választotta” volna.
Ugyan az orvosommal (Dr. Pepó Lilla) az első pillanatban tisztáztam, hogy én mindenképpen természetes szülésnek szeretnék nekiindulni, mégis elbizonytalanított a környezet, hogy vajon meg fogom-e tudni valósítani. Éreztem, hogy valami hiányzik még a felkészülésemből…
Sajnos elég későn, az utolsó hónapban találkoztam az Örömteli szülés módszerével, az utolsó nőgyógyászati vizsgálat alkalmával egy szórólapot találtam a rendelőben. Amikor megnéztem a www.oromteliszules.hu honlapot, és végignéztem a videókat, komolyan meghatódtam, és egyből tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem. Bejelentkeztünk a párommal a Hipnoszülés tanfolyamra, és szerencsémre pont időben tudtuk elvégezni.
A szülésig hátralévő egy hónapot Réka tanácsára nagyon komolyan vettem. A tanfolyam 4 alkalma mellett napi 3-szor relaxáltam, és gyakoroltam azokat az ellazító technikákat, amelyeket Réka tanított, emellett alkalmaztuk a gátmasszázst, homeopátiát, és minden nap jógáztam, gátizomtornáztam, ittam a málnalevélteát, és beszélgettem a kisfiammal a szülésről, az elengedésről, a méhen kívüli csodálatos életünkről…
A párom kitartóan támogatott, és időközben teljesen megváltoztatta a véleményét: eleinte nem gondoltuk, hogy apás szülés lesz, mert a párom nem bírja a vér látványát, és nem szereti, ha szenvedek, és ő nem tud segíteni. Aztán a tanfolyam első alkalma után úgy gondoltuk, hogy a vajúdáskor ott lesz, segít nekem relaxálni, és fenntartani a nyugalmamat, aztán amikor jön a vér, minden más, és a baba, akkor kimegy. A tanfolyam végére már biztosan tudtuk, hogy benn fog maradni végig, hiszen milyen butaság lenne a lényegről lemaradni…
Kisfiúnk nem sietett a világra. Elérkezett a 40. hét, és egy-két kósza jóslófájást leszámítva semmi jelét nem mutatta, hogy jönni szeretne. Én tökéletesen éreztem magam, egyáltalán nem éreztem “terhesnek” az állapotomat, amellett, hogy boldog izgalommal vártam a pillanatot…
A 40. heti CTG és ultrahang vizsgálaton a külső méhszáj még csak fél centire volt nyitva, a belső teljesen zárt, sok magzatvízet állapított meg az ügyeletes orvos, aki emiatt szeretett volna befektetni a kórházba, mert a sok magzatvíz veszélyes lehet, ha reped a burok, kisodródhat a köldökzsinór… Nem vállaltam a kórházi befekvést. A szülésznőm (Palotai Éva), akit egy tanfolyami társam ajánlására választottam megnyugtatott, hogy amíg zárt a méhszáj, nem tud kijönni, maximum a magzatvíz, márpedig ahhoz hogy nyíljon a méhszáj, fájások kellenek, nekem meg még nincsenek igaziak… Ő pontosan tudta, mit szeretnék, és az első pillanattól nagyon együttműködőnek bizonyult a szülési tervemben foglaltakat illetően is.
Teltek-múltak a napok, kétnaponta CTG-re jártam, közben otthon buzgón gyakoroltam, relaxáltam, őriztem a nyugalmamat, beszélgettem, és bíztam a kisbabánkban. De sajnos a doktornőm sem kecsegtetett túl sok jóval: a 41.hét után ő nem nagyon szeretne tovább várni, ha addig nem indulunk, akkor a betöltött 41. hét után megindítja a szülést.
Így nagyon boldog voltam, amikor a szülésindítás kitűzött időpontja előtti utolsó CTG és ultrahangvizsgálat felpuhult, érett, bő egy ujjnyira nyitott méhszájat állapított meg. Viszont rögtön óvatosan próbált felkészíteni arra is, hogy még mindig sok a magzatvíz, és a kisbabám feje szabadon lebeg, azaz nem illeszkedett bele a medencebemenetbe, aminek már meg kellett volna történnie. Emiatt sajnos a császármetszésnek is meg van az esélye, de mindenképp adunk egy esélyt a természetes szülésnek. Oxytocinnal indított szülést javasolt, pontosítottuk az időpontot, két nap múlva, kedden, reggel hatkor, a szülőszobán.
Próbáltam elfogadni a helyzetet, hiszen ha a kisbabánk ezt az utat szeretné választani, akkor ez így van jól, és biztos valami oka van, amiért nem illeszkedett be a fejecskéje, hiszen számtalanszor “megbeszéltük” már, pontról-pontra, hogy hogyan fog zajlani a születése.
Viszont az érett méhszájamra való tekintettel elhatároztuk a párommal, itt az ideje mindent bevetni:
a fennmaradó két napot túrázással töltöttük, ebédre jó csípős kínait ettünk, lépcsőztem, és az intim pillanatokat sem mellőztük. A párom kinézett egy szegfűszeg-fahéj tea receptet, amit el is készített nekem, és amit vasárnap este, hat óra tájban ittam meg. Utána közvetlenül megittam a “bábakoktélt”: a párom szakácsmesterségét alkalmazva kicsit módosított recept alapján készített el nekem: az alkholot kihagytuk, ricinusolaj, sárgabaracklé, ananászlé, és sárgabaracklekvárt turmixolt össze.
Utána elmentem hajat mosni, és a zuhanyzóban észleltem, hogy mintha elindult volna valami… Jöttek a “hullámzások”, eleinte rendszertelen időközönként, de mire megszárítottam a hajam, addigra éreztem, hogy ideje lenne mérnem: akkor 5-6 perces időközönként jöttek a 35-45 másodpercnyi hullámok. Boldog izgalom töltött el mindkettőnket, talán csak nem most indul…
Felhívtam a szülésznőnket. Azt mondta, hogy menjek el fürödni megint, és nézzük meg mi történik, erősödnek, vagy elmúlnak az összehúzódások. Mire kijöttem a zuhanyzóból, már nagyon erősek lettek a hullámok, 3-4 percenként ismétlődtek, és hevesek voltak. A páromra néztem: indulunk szívem, megszületik a kisbabánk…
Útközben a hullámok már olyan hevesek lettek, hogy szinte magától is belekerültem abba a mély, relaxált állapotba, amit annyit gyakoroltam, miközben a lassú légzés technikájával elképzeltem a méhszájamat, mint egy nyíló rózsabimbót… A kórházban a CTG már nagyon erős “fájásokat” mutatott, és én alig érzékeltem a külvilágot. Egy-egy fél mondat jutott csak el hozzám, hogy adhatnék a fájásaimból a többi vajúdó kismamának… Nem volt szabad szülőszoba, amikor megérkezett a szülésznőm, épp jókor, mert a vizsgáló mosdójában elment a magzatvíz, és meghallottam ahogy a doktornő mondja, hogy már bő három ujjnyi a méhszáj.
Mire a szülőszobára jutottunk, már átöltözni sem tudtam, azonnal az ágyra feküdtem, közben megint hallottam, négy ujjnyi a méhszáj, öt ujjnyi, elsimult a méhszáj… Mindeközben a páromnak épp hogy annyi ideje volt csak, hogy leoltassa a villanyt, és bekapcsolja a halk zenét. Mindent elterveztük, és egy sporttáskányi kelléket vittünk magunkkal, gyertyákat, mécseseket, jógamatracot, párnákat, de jóformán arra sem volt idő, hogy felhozzuk az autóból. Az utcai ruhámban szültem.
De nekem ott akkor, semmire nem volt szükségem. Mélyen önmagamba merültem, belső önvalóm birodalmába, ahogy annyit hallgattam a relaxációkkor, és egyfolytában azt vizualizáltam, hogy egy uszadékfa vagyok, egy tengerparton, és teljesen átadom magamat a hullámoknak, hagyom, hogy a testem azt csinálja, amit a tenger hullámai tesznek vele… Eközben pedig lelki szemeimet a kisbabámon tartottam, bíztattam, és végtelen szeretetet küldtem felé.
A párom nagyon ügyesen segítette fenntartani ezt befelé koncentráló, ellazult állapotot. Hallottam a hangját, ahogy dicsér, éreztem ahogy borogatja homlokom, simogatja a kezem… Nagyon jól esett minden mozdulata. A szülésznőm is folyamatosan biztatott, és irányította a testhelyzeteket, hogy kisbabánk feje be tudjon illeszkedni a szülőcsatornába. Én pedig beleengedtem magam a helyzetbe, átadtam magam, és ahogy szoktad mondani, hagytam, hogy a méhem eljárja a szülés táncát. A világ összes női energiáját kölcsönvettem egy időre, olyan elementáris erő részesévé váltam. Nem tudom mennyire fájt, mert nem a fájdalomra koncentráltam. A fájdalom szó nem fejez ki semmit. Csodálattal voltam annak a hatalmas, ösztönös erőnek a szemtanúja, hogy mire képes a test, hogy a világra hozza a kisbabámat.
Egy kritikus pont volt, ami eljutott a tudatomig, amikor a kisbabámnak a “szoroson” (medence csontos gyűrűjén) kellett átjönnie, érzékeltem, ahogy a doktornőm ránéz a szülésznőre, nem értettem mit mondott, csak azt érzékeltem, hogy ezzel sok idő ment el. Hogy talán most dől el, hogy be tudom-e fejezni császármetszés nélkül… Összeszedtem még jobban magam, éreztem, hogy ezen sok minden múlik… Minden erőmet összpontosítottam.
A doktornő, és a szülésznőm közben a diktálták a tempót, mikor lazítsak, mikor toljam lefelé a kisbabámat a légzésemmel, és én mindent elkövettem. Aztán éreztem, ahogy megváltozik a légkör a szobában, elérkezett a kitolás, és tudtam, hogy mindjárt megérkezik a kisbabánk… Megsimogattam a feje búbját…
És egyszercsak ott volt. Leírhatatlan. Elmondhatatlan. A köldökzsinórt én vágtam el, mert éreztem, hogy nekem is szükségem van arra, hogy elengedjem ennek a csodálatos várandósságnak minden percét, és felkészülhessek a kisbabámmal való találkozásra a kinti világban.
“Az aranyóra” gyönyörű volt. Két órát töltöttünk el háborítatlanul hárman, ölelve, szopizva, meghatódott könnyek közt.
Hatalmas hálát érzek, és nem győzöm megköszönni az égieknek, amiért átélhettem ezt a csodát. Köszönjük Neked, Réka, hogy általad megismerkedhettünk a Hipnoszülés módszerével, és szívből ajánlom minden nőnek.
Végtelenül köszönjük a szülésznőnknek, Palotai Évának, hogy szeretetével, gondoskodásával, és megértésével kísért végig ezen a csodálatos, természetes folyamaton, és doktornőmnek, Dr. Pepó Lillának, hogy bízott Bennünk, és amellett, hogy esélyt adott a természetes szülésre, magabiztos szaktudásával lehetővé is tette, hogy biztonságban megéljük azt.
Köszönöm a páromnak, hogy végig támogatott engem, és hogy osztozhattam vele a szülés, kisfiúnk születésének csodájában, és nagyon köszönöm a drága kisbabámnak, hogy ilyen fantasztikusan együtt tudtunk működni a születése során, és hiszem, hogy ez egész hátralévő életünkben így lesz!
Héder Évi és Ungvár Tibor