Szüléstörténet 57, Kollainé Stark Ágnes
Azt hiszem a kezdőmondatom hasonlítani fog sokakéhoz, hogy nem egészen úgy alakult a szülésem ahogy terveztük. Nagyon- nagy erőbedobással készültem természetes szülésre, mind fizikai, mind lelki értelemben, időt, energiát, erőforrást nem kímélve.
Mivel a terhességem abszolut problémamentes volt, és úgy éreztük, hogy legalább 5-6 nappal később fog születni a babánk mint a kiírt dátum, azon az ominózus napon is – ami az eredeti kiírás volt-lazán bementünk a szokásos heti NST ( szívhang) vizsgálatra a rendelőintézetbe. Ott azonban a baba szívhangja nem volt megfelelő, annak ellenére hogy előtte semmiféle rendellenességet nem észleltünk, és a pár nappal azelőtti ultrahangon is minden rendben volt. Így aztán átkerültem a szülészetre, ahol megint rám került egy készülék, meg egy infúzió, hogy hátha csak folyadékhiány okozza a szívhang eltérését. Ekkor azért már sejtettem, hogy nem ússzuk meg a “zűrzavart” . Még ha rendeződik is a szívhang, valószínűleg megfigyelés alá kerülök, esetleg elindul egy szülésbeindítási folyamat, stb. Az eredmények azonban egy óra elteltével sem mutattak olyasmit ami megnyugtató lett volna a szülésznők és az orvos számára.
Mivel a vizsgálat során kiderült hogy a méhszáj még teljesen zárva van, megkaptam az ultimátumot,hogy ha egy órán belül nem rendeződik az eltérés, akkor császárral kell megszületnie, hiszen egészséges baba és egészséges mama a cél.
Persze borzasztóan elkeseredtem, és már a hisztis kiakadás határán voltam, hogy minden hiába volt, amikor eszembe jutott ahogy a tanfolyamon Réka elmondta, hogy mindennek örülni kell, annak is ha így alakul, annak is ha úgy. Már nem emlékszem a pontos szóhasználatára, meg hogy mi volt a példa, de a gesztikuláció és a mozdulatai, ahogy ezeket mondta az megmaradt. Meg a megerősítések szüléshez című hanganyagból is eszembe jutott a mondat ” bármilyen irányt vesz is szülésem, készen állok rá”. Akkor eldöntöttem, hogy most igenis átfordítom magamban ezt az egész dolgot, és nem hagyom, hogy elhatalmasodjon fölöttem a hiszti, a kudarc és az elkeseredettség érzése, hanem előrenézek, és örülök annak ami van. Például, hogy egy óra múlva meglesz a baba. Nem kell többé azon “aggódnom” hogy vajon elfolyik-e a magzatvíz, tiszta lesz-e, hogy jönnek a fájások, nem megyek-e be túl korán a kórházba vagy épp túl későn, bírni fogom-e a vajúdást stb.
Persze lehet, hogy egy kicsit erőltetett volt ez az átfordítás, de már a műtét előtti előkészületek során tudtam poénkodni, hogy dejó hogy előző nap voltam fodrásznál, sőt még a műtét közben is viccelődtem, ha már egyszer így alakult.
A babánk, Zília, így hipp-hopp megszületett, életerősen, makk egészségesen került a világra.
Szerencsére a férjem is végig ott tudott lenni, és ő kapta kézbe először a babát, segített a fürdetésnél is, utána pedig rögtön külön szobába kerültünk, és a kisbabánk velünk lehetett két órát, mint a ” rendes” aranyóránál.
Azt gondolom, hogy -bár semmi nem úgy alakult ahogy szerettem volna- mégis mindennel nagy szerencsém volt, és a félelmem, hogy császár esetén borzasztó traumaként fogok a szülésre visszagondolni, egyáltalán nem igazolódott be.
Lehet, hogy kissé ” hurráoptimizmusnak” hangzik, de úgy gondolom, hogy minden így volt jól, ahogy történt.”